Csütörtökön szépen összekészültünk, elmentünk a vonathoz, nyugodtan megvettük a jegyet, kimentünk a peronra és akkor kezdődött. A vonatunk fél órát késik, tehát az IC pótjegyet már az induláskor vissza lehetne váltatni. Mint kiderült, Rábapatonánál egy autó hajtott a vonat elé. Azaz a nagy ködben a nem működő biztosító berendezésekkel "védett" átjáróban történt a baleset. Az autóban csak a 33 éves sofőr ült, aki a helyszínen életét vesztette. 

Ugye akkor, ha az IC fél óránál többet késik, a pótjegy ára visszajár. Kivéve, ha nem a MÁV hibájából történik a késedelem. Azt persze nehéz megmondani, hogy mi a MÁV hibája okán és mi nem az. Ebben az esetben ugye mondhatnánk, hogy a sofőr figyelmetlensége az ok, de a biztosítóberendezések működése mégis csak az üzembentartó felelőssége. Márpedig, ha az üzembentartó a MÁV, vagy a GYESEV, akkor a késedelem oka is ő(k). Így tehát a pótjegy ára visszajár. Nem, nem egy ember halálának az árán akarok olcsóbban utazni, csak azt utálom, ha a felelősséget tologatják mindig úgy, hogy az a harmadik felet terhelje. Amúgy a félórás késve indulásra újabb félórát tettünk, tehát az elcsúsztatott időhöz képest sem tudtuk tartani a menetidőt. Összesen tehát egy órát késtünk.

Megérkeztünk Sopronba, taxival fel a hegyre a szállodába, ami egészen ellentmondásos volt. Vagy is lepukkant, de nem nagyon. vagy is nagyon, de a szállásunk jó volt. Eltekintve az egész épületet belengő dohszagtól. Valamikor a nyolcvanas évek eleje táján épülhetett a szálloda. A berendezése ennek megfelelően az akkori modern elegáns és a koloniál keveréke. Amúgy minden igényt kielégít. A fürdőszoba tágas, a hűtő kicsit zörög, de van és működik, és külön nappali meg háló volt. Pedig csak kétcsillagos. Olyan egykor jobb napokat látott hely. A szoba kulcsáról egyből leesett a nagy fa biléta. Ellenben teljes kábeltévé kínálat. A hálóban az éjjeliszekrényen rádiósmagnó, szintén a nyolcvanas évekből. Mindent összevetve nem volt rossz, és amúgy is csak aludni jártunk "haza".

Letettük a csomagokat és egyből mentünk vissza a városba, már gyalog. Nem volt nagyon messze, olyan negyed óra lefelé, vissza meg kicsit több. Az óváros körül van egy Várkerületnek nevezett körút, első nap ezt jártuk be. Mindenképp internethez kellett jussak, de hiába kérdezősködtünk, senki nem tudott internetkávézót ajánlani. Végül is szerencsésen találtunk egyet. Nem csak neteztünk, de be is vásároltunk. A telómhoz vettünk pöpec fülhallgatót, aminek az egyik részét aztán többször is ki kellett cserélnünk, de végül az is jó lett.

Estére már kezdtünk megéhezni, ezért kerestünk egy éttermet. Nem azt, amit eredetileg kinéztünk, de az egyik jópofa kapualjban találtunk egy ígéretes helyet. Végül nem oda mentünk be, mert a kínáló táblán egyedül a pörkölt volt magyarul írva. Viszont az udvar végében szintén egy vendéglátó egység, be is mentünk. És nagyon nem bántuk meg, onnantól visszajártunk ide ebédelni. de erről majd bővebben a GastroLoggia oldalon. Néhány pohár bor után vissza szállásra.

Azt vettük észre, hogy Sopronban az emberek nem segítőkészek. Ha megszólítod őket, próbálnak kedvesnek látszani, de nem nagyon megy nekik. Amikor a buszmegállóban néztük az ezerféle betűs, számos buszokat,hogy vajh melyikkel tudunk menni oda, ahová, inkább elmentek az emberek a megállóból ahelyett, hogy segítettek volna. Aki végighallgatta a beszélgetést, egyszer csak megunta  és elment, pedig csak annyit kellett volna mondani, hogy a 12ny, vagy a 7y nem olyan jó, mint a 9m, de mehetünk a 11es busszal is.

Még az tűnt fel, hogy a város tele van templomokkal. A zömében voltunk bent is, de néhányat csak kívülről nézhettünk meg. Az már csak hab a tortán, és az eleve meglévő elképzeléseimet támasztja alá, hogy az ózsinagóga épületében ma az apeh működik. Ez sok mindenre rávilágít, legalább is számomra magyarázatot ad.

A második napon úgy döntöttünk,hogy mégsem megyünk a környékre, inkább a bejárjuk a várkerületen belül elterülő óvárost. Döbbenetes, hogy milyen szépen megmaradt az amúgy mindenféle koncepciót nélkülöző belváros. A számtalan barokk és még régebbi épületek olyan kesze-kuszán állnak, ahogy csak el lehet képzelni. Igazán romantikus látvány a zegzugos utcák sokasága.

Az viszont meglepett, hogy mennyire nincs ember a városban. Nem a helyiekre gondolok persze, hanem a turistákra. Szinte üres volt minden. Ahol beléjük botlottunk, az a Corso étterem volt, amit eredetileg ki akartunk próbálni, de aztán a Country mellett döntöttünk végül. Bemegyünk a Corsoba, amit megtalálni sem volt egyszerű. Bent kicsit klasszicista, elegáncsoskodó, de nem áll jól nekik. Pincér köszön, leteszi asztalra az étlapot, kérdi mit hozhat inni. Esztibeszti teát kér, én a sörökről érdeklődöm.

Z: Milyen sörök vannak?

P: Csapolt xxx, xxx, xxx, xxx, üvegesben pedig xxx,xxx, és Dreher.

Z: Nagyszerű, egy üveg Drehert szeretnék!

P: Abból csak alkoholmentes van.

Z: Értem, akkor ez most kimarad!

P: És inni mit hozhatok? ...

A párbeszéd után kihozta a teát, kérdi mit eszünk, mondjuk, hogy akkor köszönjük, de meggondoltuk magunkat és csak a tea lesz. Azt a mélyről jövő sóhajt fel kellett volna venni. Abban benne volt minden, amit gondolt, valahogy így: Ilyenek ezek a magyarok, ezek nem zabálnak, csak egy teáért tartanak fel, borravalót biztosan nem nyomnak... és közben leteszi az asztalra a csúnyán törött csőrű teakiöntőt, amiből a forró víz fele az asztalon kötött ki, a bögrét, ami nem illik az alátétbe, ezért ferdén áll... Pedig akkor még nem tudta, hogy nem fogunk enni. Vagy gondolatolvasó.

A gyenge próbálkozás után vissza a Countryba, ahol házi készítésű csontleves és vadas volt a menü. Kiváló! Komolyan mondom, remek érzékünk van megtalálni a legócskább és legjobb helyeket is. Sajnos ez az utóbbi valószínűleg nem üzemel majd, mire újra megyünk Sopronba, mert a négy ott töltött alkalomból összesen volt tíz vendég rajtunk kívül.

Meg estebédeltünk, megittunk még egy két italt és vissza a szállásra. A napi kaja egyébként a szálláson kapott reggeliből és az estebédekből állt. Nem vittük nagyon túlzásba, de nem is szenvedtünk hiányt semmiben. A reggeli hagyományosnak nevezhető, nem bőséges, kontinentális. Egy kis vaj, pici dzsem, egy kocka sajt, két zsemle, első nap rántotta, másnap egy pár virsli. Délutánig épp kitartottunk vele.

Harmadik, egyben utolsó napon levittük a cuccot a vasútállomásra, betettük csomagmegőrzőbe, hogy az már ne kelljen cipelni. Aztán még egyszer visszamentünk oda, ahol a fülhallgatót vettük, hogy kicseréltessük a másodjára kapott, de nem jól működő felsőrészt. Végre majdnem pöpec a kütyü. Majd átmentünk a Festő köz nevű kis sikátoron, hogy újabb két templomot nézzünk meg.

A múzeumok és a tűztorony is zárva voltak, így csak abban bízhattunk, hogy látványosságnak ott van a rengeteg barokk templom. Mondjuk a tűztorony a nagy köd miatt amúgy sem biztos, hogy jó választás lett volna.

Az erre a napra betervezett kettőt sajnos zárva volt. Mindkettőnél úgy tűnt, hogy talán már évek óta nem nyitották ki a bejárati ajtókat. A kis séta után még egyszer, utolszor Country, ahol hétvége lévén nem volt napi menü, de az állandó kínálat sem rossz. Frissensültek, bécsiszelet, pecsenyék, és mellé hasábburi meg serpenyős krumpli. Mint kiderült, a menüt a tulaj anyukája főzi.

Kaja, pár sör, esztibesztinek tea, aztán vissza a vasútállomásra. Hazafelé a vonat meglepő módon jól tartotta a menetrendet, egy percet nem késett. Viszont a kedves szemben ülő utastársnak az anyukáját éltesse az isten… Most bővebben nem fejteném ki, de a hölgyági felmenőit emlegettük rendesen.

Le is szálltunk Kelenföldnél, onnan villamossal Móricz, majd haza busszal. Itthon az első utam persze a képhez vitt, hogy lássam, megvan-e még, és hogy lássam milyen a legutóbb felvitt réteg. Rendben találtam mindent.

Ma pedig mosunk és kipihenjük a hósszúhétvégi pihenést.