"...Jó magyar szokás szerint..." -vagyis az aljas infovírus.

Kezdjük egy kicsit messzebbről.

Amikor a Z'embert megtámadja a vírus, annak általában vannak jelei. Köhög, tüsszög, fosik, lázas és úgy általában is szarul van a delikvens -de legalább tud róla. Elmászik az orvoshoz vagy a patikába és bevesz valamit, kúrálja magát.

Mi is a vírus? (wikipédia)

• Élő és élettelen anyagra egyaránt jellemző sajátosságokkal rendelkeznek.
• Paraziták, önmagukban nem mutatnak életjelenségeket, nincs anyagcseréjük, önálló mozgásra képtelenek.
• Élő anyagként csak gazdaszervezetben, annak folyamatait felhasználva viselkednek. Nem egyértelmű, hogy élőlénynek tekinthetjük-e őket.
• Semmiképp nem tekinthetők élettelennek, mivel bizonyos körülmények között - gazdatestben - életjelenségeket mutatnak.
• Ez, valamint az anyagcseréjük hiánya inkább magyarázható a nagyon speciális felépítésükkel, és inkább tekinthetjük őket az alkalmazkodás szép példájának, mint hogy megkérdőjelezzük élő mivoltukat.
• A vírus fertőzőképes genetikai információ, amely a genetikai információt hordozó nukleinsavból (DNS vagy RNS) és az azt körülvevő fehérjeburokból áll. A különálló, élő sejtet éppen nem fertőző vírus neve virion.
• Egy vírus megfelelő sejtbe jutva, annak működését módosítva több százezer példányban lemásolhatja magát, ezzel a gazdaszervezet megbetegedését, károsodását okozva.
• Az új vírusok felgyülemlenek a sejten belül, ami egy idő után felreped és elpusztul.

Bár a vírus a testünket támadja meg, valójában nem más, mint egy kis információ csomag. Az információ fő célja, hogy saját magát másolva szaporodjon. Sajnálatos, de ez a szaporodás okvetlenül tönkreteszi azt a közeget (sejtek), ahol végbemegy.

A vírusok úgy működnek, mint egy logikusan megtervezett gépezet. Ha az organizmust (szervezetet) úgy fogjuk fel, mint egy önvezérlő biokémiai kódokból [RNS/DNS] (és/vagy azok által vezérelve) felépülő szövedéket, akkor a vírusokat tekinthetjük úgy, mint ennek az élő szövedéknek a kódtöredékeiből íródott "szubrutinokat" (olyan programrész, vagy összetevő [kódsor], mely többször behívható a főprogramba, vagy akár más programba is beilleszthető).

Lassan, de biztosan rájövünk arra, hogy nem csak testünket támadják vírusok, de az elménket, gondolkodásunkat is. Ezeknek a vírusoknak az angol neve: meme (mém?), a velük foglalkozó tudományág pedig a memetika. Gondolhatnánk, hogy újmódi úri huncutságról van szó, és részben igaz is. Felfedezése összefügg az információs társadalom kialakulásával és fejlődésével, de maga a jelenség ennél valószínűleg sokkal ősibb eredetű lehet.

De mi is az a mém? Egy információcsomag, ami befészkeli magát az agyba és azt felhasználva szaporítja magát. Valójában ráveszi az agyat, hogy ossza meg másokkal is. Amíg a beszélt és írott nyelv volt egyeduralkodó, addig a mémek terjedése korlátozott volt ugyan , de nem lehetetlen. Az írott sajtóval vette kezdetét a jelenség terjedés? Nem hiszem! Úgy gondolom, hogy a pletyka is egyféle mém.

A mém szükségszerűen kommunikációs csatornákon terjed. Mint információs vírus, agyunk legősibb területeit célozza, mert ezekre a területekre van a legkevesebb ráható, irányító képességünk, így ott jóval egyszerűbb és zavartalanabb a mém működése. A mém vizuális és auditív (akusztikus) elemeket is tartalmazhat. Innen szemlélve már nem is tűnik középkori babonaságnak a szómágia. A szavaknak igenis erejük van, ha pontos képet közvetítenek. 

Térjünk vissza az agyfaszra!

Tegnap olvasom valakinek a Z'idővonalán a viccet a pokoli kondérba egymást visszarángató magyarokról, amitől valahogy nem nyílt kacagásra ajakam. Ellenben felmerült a kérdés a kommentekben, hogy miért csinálok drámát egy viccből. 

Először is, szerintem ez tényleg nem vicces. Másodszor agresszíven terjeszkedik és makacsul beeszi magát az Z'ember fejibe. Harmadszor, ahogy már korábban is írtam, egyszerűen hányingerem van attól, ha egy negatív, kellemetlen vagy kifejezetten káros jelzőt kapcsolunk a "jó magyar szokás szerint" kifejezéshez. 

Egyébiránt tessék belegondolni, hogy a "jó magyar szokás" kifejezés már önmagában is negatívan cseng, mert agyunkat hozzászoktattuk, hogy ennek hallatán valami rossz következik Egy rakás jó magyar szokásunk van, amire büszkék lehetünk, amire mások is büszkék lehetnének, ha nem az ostobaságot terjesztenénk magunkról.

Igen ám, de ahhoz tisztában kellene leni a sok jó, magyar szokással. Na már most olyan környezetben pedig nehéz tisztában lenni a jó magyar szokással, ahol a "hagyományőrző" is negatív jelzőként jelenik meg a politikailag korrekt közbeszédben.

Egyéb iránt zseniális húzás a leigázott (egykor hatalmasnak ismert) nemzet emlékezetében az alapkódok átírása. Kiváló példa erre a "jó magyar szokás", hiszen ha csak évezredes államunkat és alkotmányunkat tekintjük, szokásjogról kell beszélnünk a legutóbbi időkig, amely Trianonig korlátlanul, onnantól korlátozottan, a Magyar Királyság 1944, évi német megszállásáig gyakorlatban, 1947-ig elméletben érvényben volt. Összességében ezt a Szent Korona jogrendjének nevezhetjük. Valójában ez a jó magyar szokás, hiszen fennállása alatt minden körülmények között biztosította Magyarország és a csatlakozott országok szuverenitását.

A jó magyar szokás sarokpontjai a Vérszerződés, István intelmei Imre herceghez (ha valódi), az ország felajánlása Szűz Máriának, az Aranybulla, Verbőczy hármaskönyve [(1504-1514 Tripartitum) amely a szokásjogot írásba foglalja].

Ezeknek a jó szokásoknak a kapcsán a török időkig virágzó és erős államunk van. A török felszabadulás óta idegen hatalom megszállása alatt élünk. Az 1700-as évek kezdetétől erős a mindenkori birodalmi törekvés a magyar gerinc megroppantására, szokásjogunk egyre korlátozottabban érvényesült, míg 1947-ben hivatalosan is betiltották. Jó birodalmi szokás szerint olyat hitettek el velünk mindenkori megszállóink, ami saját érdekeinek megfelelt, de az igazsághoz nem sok köze volt.

Akkor most szintén jó magyar szokás szerint élek a tiltakozás jogával és ellentmondok annak az ostobaságnak, hogy a jó magyar szokást valami rosszal emlegessük kifejezésként.