Van egy ősi, kínai mondás a célbalövésről. Az íjász, ha csak a célra gondol, eltalálja azt, ha a nyereményre, mellé lő.
Még mielőtt sportlövő lettem volna, már minden vurstliban ott lábatlankodtam a céllövölde előtt. Vagy néztem, ahogy a nagyok puffogtatnak, vagy elköltöttem a zsebpénzem, de amióta az eszemet tudom, szeretek célba lőni.
Akkor is, ha a puska nyilvánvalóan és tökéletesen alkalmatlan rá, hogy eltalálja a hurkapálca-rengetegben pont azt a szálat, ami még mindig tartja a filléres nyereményt. Akkor is ha a hatpálcás plüssmaci lelövöldözve eszementül sokkal drágább, mint boltban megvéve. A boltinak valahogy más az íze, abban nincs semmi izgalom, az nem vadászat. Kicsapni az asztalra egy marék pénzt, az nem ér fel a becserkészés ősi rítusával.
Mindenesetre azt vettem észre, hogy a drágám is be van sózva pisztoly ügyben. Ő is ugyanúgy várja, hogy kézbe vehesse, lőhessen vele, mint én. Tegnap vitte el a fegyvermesterhez a pisztolyt, aki a jövő héten kezd el foglalkozni vele, és ha minden jól megy, rá egy, másfél hétre vissza is kapjuk.
Telefonban elsőre azt kérdezte a srác, hogy ha ennyit rászánok, miért nem veszek inkább egy újat? Aztán tegnap kézbe vette és bár megint ezt hozta fel, de maga is belátta, hogy ebből a pénzből csak egy műanyag-spiáter öntvény pisztolyt tudnék venni, ami nagyjából 200-300 lövést bír, majd a tönkrement alkatrészek legyártása a fegyver új árának többszörösébe kerül.
Az én jó öreg Gamo PR15 pisztolyom pedig már-már antiknak számít a maga módján, tehát ez a felújítás valójában restaurálás. És szerintem sokkal inkább megéri egy öreg, de még anyagból készült pisztoly javítása, mint egy új, de gyenge vackokból barkácsolt megvásárlása.
Beszolda