Egyszer volt, hol nem volt, ahol a selyemfátylon egy kis lik volt, ott élt az én ős öreg apám nagy magányosan. Vánkosa volt a sűrű erdő, dunyhája csillagos ég, meséi pedig olyan messzire szálltak, ahová csak a képzelet repíthetett utána. Hozzá jártam tanácsért, ha a világ dolgában eligazítást kerestem, mert ő mindent látott, mindent tudott és ismerte minden létezőnek a természetét.

Ős öreg apám járatos volt a csillagok dolgában és az ember dolgában is, ő mesélte egyszer, hogy amint az égen lévő csillagok mesélni tudnak, úgy mesél nekünk minden. Akinek van szeme az felemeli az égre, és a temérdek csillagból mindig megtudhatja, amit tudnia kell. Na de akinek csak szeme van, az itt lent a földön is a kihűlt csillagokat lesi, mert tudd meg -mondta, hogy a kövek bizony kihűlt csillagok. És aki a követ keresi az annyit fog megtudni, amennyit a kövek mesélni tudnak -pedig az aztán ugyancsak nem sok -mosolyodott el, aztán komoran nézett maga elé.

Majd így folytatta: Az emberek ha ásni kezdenek, és találnak egy faragott követ, akkor tudhatják, hogy ott valaha építmény állott. Minél cifrábban faragott a kő, annál nagyobb, gazdagabb volt az épület. Talán urak palotája, talán vár, de az is lehet, hogy az Úr hajléka állott egykoron azon a helyen. Aztán jönnek a városi tudós urak és alaposabban kutatgatják amit a föld rejtett el, hogy abból összeállítsák egy elfeledett kor napjait. Úgy mondják, hogy ahol sok a faragott kő, ott nagy múltra visszatekintő kultúra volt. De ahol ez hiányzik, ott nemigen lehet a műveltség nyomára bukkanni. Úgy tartják, hogy a nagy tudás kőházban érzi jól magát, a nemez sátor, a szekértábor és a cölöpvár nemigen felel meg neki tetsző hajlékul.

Aztán megesik olykor -folytatta a mesét, hogy az eke szarva kincset forgat ki a földből, aranyat, drága ékszereket és csillogó díszeket. Azokat meg rabolt kincseknek mondják, mert aki nem hagy hátra maga után cifrán faragott kőpalotát, az nem érthet a nemes arany magmunkálásához, főként nem olyanhoz, ami nálunk a földből előkerülni szokott. így aztán csak tolvajnak mondják, gazembernek, aki másokat fosztogat és gyilkolászik kedvtelésből. 

Hát tudd meg -nézett rám szúrós tekintetével, hogy aki Földanyánkkal együtt él és lélegzik, az nem hagy maga után éktelen sebeket Földanyánk arcán, de hátrahagyja minden tudását földről, égről, emberről, és nem kihűlt kőbe vési tudását, hanem az égi csillagokba. Így hallottam ezt, és mert ő mesélte, hát elhiszem. Ős öreg apám holt tündérekről, apró lényekről, és más erdei jószágokról mondott igaz történeteket, hol a fennvalóról, néha a csillagos eget hozta karnyújtásnyira.

Rábökött egyszer egy kupac csillagra és azt kérdezte: Látod azt a kis csomó fényes pontot az égen? Ahol a mennynek kárpitja megfoszlott, ott átvilágít a mindenség fényessége. Az ott, lássad a fiastik. És azt tudod-e, hogy kerültek azok oda? -Hideg este volt, November lehetett. Ős öreg apám vézna ujjával megpöccintette a kis fénylő pontokat és én láttam, hogy azok egyszeriben megelevenednek! Még mintha a hangjukat is hallottam volna, ahogy a tyúk kárált, a fiak meg csipogtak. -Na te gyerek, hát elmondom, neked, hogy került oda az a fészekre való csürke meg a kotlós.

Úgy mondták régönte, hogy Sánta Kata, akit másképpön kaszásnak is mondanak, de felétök a városi urak csak aszondják Orion, pedig az ott, úgy tudd meg, hogy Nimród ősapánk! No de, hogy szavam ne feledjem, Sánta Kata a kotlósát, mert itt lent a földön nagy szegénységében etetni nem tudta, hát fölterelgötte a magos égbe, hogy ott az elszórt búzaszemeket fölcsipegethösse. Hiszöd-e? Hiszem, feleltem én.

De azt is mondják, mesélte tovább, hogy történt egyször, hogy egy asszony annak ellenibe vasárnap fogott a szövéshöz, hogy az az Úr napján tilos vót. Ezért az Úr azzal büntette, hogy egy szál kotlósát kővé meresztötte és intelmül mindönöknek, feltötte őket a bika hátára az égön. Te gyerek, hát mit csinálsz te eztán vasárnapon? Az Urat félem, válaszoltam riadtan. Na rendben van -mormogta az öreg inkább csak magának. És azt tudod-e, hogy szerintöm meg minök vannak ott azok a baromfiak az ég alján? Hát azért, hogy a szentök, s üdvözült lelkök egy kis paprikás csirkét öhessenek, ha mögkívánják. Azzal az öreg otthagyott és levágott egy tyúkot, de olyan csirkepaprikást csinált belőle...

Öreg apám, ilyen finomat -hogy a ménkü üsse meg, én még nem ettem. -Mit beszélsz te gyerek?! -kiáltott rám az öreg és keresztet vetett. Ne szitkozódj az én asztalomnál, kivált akkor ne, ha még azt sem tudod, hogy miket mondasz! Mert tudd meg, hogy a ménkü nem más, mint Kampó táltos hét élű baltája, amivel egy csapásra hidat teremtett, és amit az Úr nagy haragjában az égről hajít a gyarló bűnösökre! De ez a Kampó táltos arról volt nevezetes, hogy szájából tüzet köpött a törökre és jég testével nyomta vissza őket még Mátyás király urunk idejében, s egy ízben ugyancsak a töröktől visszaszerezte Mátyás Holdas nevű lovát, mert a fiastik megmutatta neki az utat.

Aztán azt tudod-e te gyerek, hogy van egy másik hírös táltos, a Güncü, aki pediglen feltalálta a kocsit és olyan szekeret hajtott, amit nem lovak s más barmok húztak, hanem pediglen magától mönt. Ezt a Güncü táltost senki nem látta meghalni, de amióta itt hagyott minköt e világban, Ottan ragyog a fényes csillagok között -és szikár kezével megint az égre mutatott... Így teltek az estéink ős öreg apámmal a selyemfátyol szélén, ahol kifeslett egy helyütt az ég boltozatjának kárpitja.