Első nap

Hajnalban keltünk és nekem nem nagyon ment előtte az alvás. Legfeljebb két, három órát sikerült hunynom, mert már álmomban is tekertem. Így aztán meglehetősen korán ért a kelés. A csomagjainkat már előző este összekészítettük, csak tisztálkodni és öltözni kellett. Sötétben indultunk a vasútállomás felé, ami tele volt tinikkel. De nem csak az állomás, hanem az oda vezető út is, a parkon át. 

A Keletiben átmentünk a Kvarner IC-hez, a másik oldalra. Az is tele volt... de annyira, hogy a bringák is egymás hegyén-hátán lógtak. Leginkább csak a kampókon nem, mert azok teljesen alkalmatlanok voltak a kerékpár szállításra. És a bringások is rendre ott ültek a marhavagon padlóján, mert hely az nem volt a szerelvényen. Sokan az aznapi Balaton kerülésre mentek Földvárra, de akadtak szép számmal olyanok is, akik maguk vágtak neki a tájnak.

Siófokon jött el a főpróba nélküli prömier -fel kell szerelni a hátizsákot a csomagtartóra. A három pók elégséges volt a manőverhez és azon sem kellett sokat agyalni, hogy lesz a legjobb fekvése a hátizsáknak. Aztán a kerék kattogását füleltem, de csak egy a barázdákba akadt kavics zajongott. 

Kikanyarodtunk a vízpartra, hogy az első balatoni képeket elkészítsük. Már indultunk vissza a bringaútra, amikor ránk köszönt két fiatal, akik egyébként úgy csináltak, mintha a vonaton nem egymás mellett ültünk volna a bringáinkat támasztva. Eltévedtek... ez nem lehetett egyszerű, mert mindenhol teljesen érthetően ki volt táblázva a körút. Ilyen problémánk egyébként Badacsonyig egyáltalán nem volt, de erről majd később.

Földvárig is sokan jöttek velünk szembe, nagy rajtszámmal, de ott aztán igazán népes banzájba futottunk bele. A szemből érkezők zöme hitetlenkedve nézett rajtunk végig, majd illedelmesen visszabiccentett. Vagy épp előre, mert erre is számtalan példa volt. Igazán kulturált társaság ez a bringás népség (persze nem mindenki és nem mindig). 

Szinte minden településen jókat pihentünk. Persze sokszor fogalmunk nem volt merre is vagyunk, mert bár azt tudtuk merre kell menni, de a bringaúton a lehető legkevesebb tábla jelzi a helyneveket. Márpedig a települések Szántódig egymást érik. Reggelit Földváron vettünk, aztán Szárszón a strand sarkán lévő büfében a szokásos sült keszeg. Sok helyen kóstoltam már, de ilyen jól sehol nem csinálják. Őszintén mondom, semmi másért nem szeretem ezt a helyet, csak a ropogósra sült keszegért, de az valóban isteni!

Innen egy kis parti ücsörgést követően haladtunk tovább. Ebédnekvalót Lellén szereztünk, de inkább csak a megszokás kedvéért, mert még nem voltunk igazán éhesek. Én sajnos lemaradtam az út kétség kívül egyik legérdekesebb látványáról. Fonyódligetnél egy patak éri el a Balatont, amiben is az én kedvesem egy vidrát látott. A fonyódi házigazdánk sem hallott még róla, hogy ott vidra élne.

Igen lazára vettük az első napot, mégis jól elfáradtunk. Nem is tudom, hogy a tekeréstől, vagy az újdonság miatt. Az biztos, hogy legalább egy órát pihentünk, mielőtt elmentünk volna a mólónál lévő etetőig. Találtunk helyet, ahol elfogadták az üdülési csekket, cserébe megvacsoráztunk náluk. Nekem még egy falat Csehország is jutott. Egy literes korsó Krusovice.

Második nap

A szállásról korán indultunk el, hogy még ne legyen nagyon meleg a levegő. Tudtuk, hogy nyarat jósolnak, de a valóságban meglepett milyen erősen süt. Kentük magunkat rendesen, nehogy leégjünk. Néhol ennek ellenére alaposan megfogott minket a "mennyei áldás". 

A Balaton nyugati csücske nagyon szép. meg a déli part és az északi is, de valahogy annak az alsó kanyarnak varázslatos hangulata van. Vadregényes, erdős, az út kanyargós -tetszett. Még Keszthely előtt elértünk egy érdekes helyre, amiről én sajna nem készítettem felvételt. Néhány kúria állt egymás mellett, elégé leromlott állapotban. Olyan volt, mint valami uradalom*. Sajna a nevét is elfelejtettem, de kedves fényképezőgépén lesz majd bizonyíték.

( * utóbb megtaláltam: Fenékpuszta, a Festetics uradalom és Valcum, római helyőrség romjai)

A fene bele, hogy nem néztem meg, merre mi látható. Nagy kitérőket biztosan nem tettünk volna, de azért a fasortól a római romokig csak elmentünk volna, ha tudom, hogy vannak, és merre vannak...

Keszthely legismertebb nevezetessége a kastély, amit természetesen mi sem hagytunk ki. Itt a fotózkodás alapkövetelmény... minden hülye turista így tesz. A kastélytól nem messze találtunk egy éttermet, ahol felemás érzéseink támadtak. A konyháról minősíthetetlen káromkodás hallatszott ki, méghozzá nem halkan. A szakács a tizenhármas asztal vendégein köszörülte amúgy is éles nyelvét. Mindenesetre megnéztem a blokkon, mi melyik asztal voltunk, csak hogy üzenjek-e vissza valami hasonlót :)

Ücsörgés a parton, a fák alatti padokon, nézelődés, kis morgolódás a "süti-e a nap a padot, vagy hová üljünk" témakörben. Végül mentünk tovább Györökre. Ott, mivel alapvetően hegyoldal, ezért a szállásunk is magasan volt. Ráadásul nem volt már nyitva bolt, ezért megint étterembe mentünk. Egy hangulatos, nádfedeles parasztházban ettünk, hozzá valami cseh barna sört ittunk. Kóstoltam a borukat, de arra nem lehetnek büszkék.

Harmadik nap

Még nem volt nyolc óra, mire elindultunk a szállásról. Egy kis közértben megvettük a reggelit, a közeli buszmegálló pavilonban pedig el is fogyasztottuk. Aztán belekezdtünk az északi parti kalandba. Innentől kezdve már nem volt előrefoglalt szállásunk,. mert lesz ami lesz alapon tekertünk. Ameddig jutunk, addig megyünk. Úgy voltunk vele, hogy szállást biztosan találunk majd. Viszont innentől kezdve sokkal változatosabb lesz a felszín domborzata.

Talán az első két nap alul terveztük a bírásunkat, bár így is olyan 50 körül lett a vége minden napnak. Szigligetig semmi érdekes nem történt, ha csak nem a megint kifejezetten szép táj. Meg a kezdődő emelkedők. Edericstől kezdett emelkedni az út, egészen a vár aljáig. Ott megnéztük -persze csak alulról a szigligeti várat, egy ménest, egy gulyát, meg még egy ménest. És szépen legurultunk a Badacsony lábához.

A második etap itt vált érdekessé. A bringaút kissé eltávolodik a főúttól, ami sajnos nem csak oldalirányú, de vízszintes eltérést is jelent. Én úgy éreztem, hogy a Csomolungmát másszuk meg, pedig alig tapostuk a bazaltkupac lábát. Mégis olyan volt, mintha az egekbe mennénk végül. Minden emelkedő alján úgy tűnt, hogy ennél magasabbra már nem vihet az út, aztán amikor eleget gurultunk lefelé, újra fel... ez vagy háromszor ismétlődött, mire az út tényleg elkezdett egyértelműen lefelé menni.

Tomaj végén aztán megtörtént az első eltévedés. Én nem tudom hány bringást vezet félre, de akivel beszéltünk, mind így járt. A település határánál jobbra kellene menni, de a körutat jelző tábla egyenesen irányít tovább. A Gulács mellett, egészen Káptalantóti felé. És a tábla onnan is végig úgy jelzi, mintha az volna a hivatalos Balaton kerülő bringaút.

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY!

Ha elhagytad Badacsonytomajt, és már kiértél a körforgalomhoz, ne hidd el, amit látsz. Ne menj a Gulács felé, ha csak nem kifejezetten arra akarsz menni! Fordulj vissza, és a főút mellett keresd meg a hivatalos utat. 

Itt aztán lehet dönteni, hogy a főúton megyünk-e, vagy a mellette haladó, de változatosabban emelkedő-süllyedő kerékpárúton folytatjuk kalandunkat. Mi a főút mellett döntöttünk a viszonylag nagy forgalom ellenére, mert sokkal kiegyenlítettebb volt annak a szintje. És csak egyszer történt meg, hogy egy kisautóból derékig kilógó picsuli keresetlen szavakkal hívta fel a figyelmem a pár méterre haladó bringaútra.

Én úgy tudom, hogy ha nem tiltja semmi, akkor mehetek a főúton is. Mástól azt hallottam, hogy amennyiben közvetlenül mellette megy a kerékpárút, úgy kötelességem volna azt használni. Hát, őszintén mondom, nem tudom. Az biztos, hogy mezőgazdasági géppel és lovaskocsival tilos volt a behajtás, de a kerékpáros forgalmat tábla nem tiltotta. Mellesleg akkor ment el mellettünk a rendőrautó, amikor már egyértelműen a főúton haladtunk. Ők ezt nem tették szóvá. csak az önjelölt közúti rendész picsuli, aki derékig lógott ki a kisautó anyós oldali ablakából. Nem volt időm megkérdezzem tőle, hogy ilyet az általa emlegetett KRESZ szerint vajon szabad-e... 

Egyébként később, amikor már kint sem bírta a lábam a sok emelkedőt, akkor visszamentünk a bringaútra. Itt egyszer leesett a láncom, mert kissé keresztbe váltottam a drágám nagy örömére, aki megint közölhette, hogy hülye vagyok a váltáshoz :)

Zánka-Köveskál strandján a pihengetés közben megismertem a kifejezetten szép pincérlány családi életét. 19 éves, egyetemista, épp férjhez menni készül. Tényleg nagyon csinos és kedves volt! A hamburgerükről ugyanezt nem tudnám mondani. Császárzsömlében valami kisméretű, bolti húspogácsa. Az a fajta, amiből hármat csak azért eszel meg, hogy addig is lötyögjön valami a hasadban, amíg az ebédet kihozzák. 

Mindenesetre ahhoz elég volt, hogy megszülessen az elhatározás: megyünk, ameddig bírjuk. Az márpedig Tihany lesz, ha beledöglök is... Másfél órás rápihenés után szedtük össze magunkat és folytattuk az utat. A tihanyi félsziget mögé érés göndör verejtékcseppekkel és fáradtságos feltekeréssel járt. Szintén ezen a szakaszon előzött meg minket több, sok kisgyerekkel rendelkező csoport is. Ez kifejezetten jót tesz az egónak :) Azért csak felküzdöttem magam én is a tetejére. 

Onnan már csak egy kis pihentető legurulás az elágazásig, majd laposon be a hajóállomáshoz, ahol majd az információs irodában érdeklődünk, tudnak-e szállásokról. Már a parton találtunk egy szép pihenőt, ahol a forráshoz lehet felmenni. A kikötőnél aztán se híre, se hamva nem volt semmiféle információs irodának. Helyiek elmondták, hogy az fent van csak a faluban. Utóbb kiderült, hogy 2 méterrel van csak lejjebb, mint az apátság...

A bringás úton indultunk felfelé, én már csak támaszkodtam a bringámra. Az addigra összegyűlt 64 km kellően kifárasztott hozzá, hogy feltekerjek. Viszont jól tettük, hogy erre mentünk, mert találtunk szállást. Pontosabban a kedves talált. A Balázs kisvendéglő és apartman pont minket várt. Elfoglaltuk a szállásunkat, majd a két intézményt elválasztó kiskapun keresztül megközelítettük az étterem kerthelyiségét. Vacsi után még felsétáltunk naplementét nézni az apátsághoz, de innen igazán a napkelte lenne szép. 

Negyedik nap

Reggel hétkor túl voltunk a készülődésen, az első napkelte fotókon, és a fél kifli szalonnával típusú első falatokon. A szállást már a vacsival egyben kifizettük. A közeli boltban vásároltunk reggelit, majd a parton megettük. Mára még azt terveztük, hogy elmegyünk Kenesére, ahol jól vonatra szállunk és bejövünk a Délibe.

Füredet nagyon hamar elértük, ezért a parton kicsit pihengettünk. Út közben a kedvesem kicsit kiakadt a tekerési szokásaim miatt. Akkor csak úgy ment, hogy hármat-négyet tapostam, aztán nem ment tovább. Olyankor majdnem annyira lelassultam, hogy szinte eldőlt a bringa. Persze én is kiakadtam volna, ha nekem kell egy ilyen előttem haladóhoz igazodni. teljesen ésszerűtlen tempó, de nem ment máshogy. 

Csopakon természetesen ittunk. Véletlenül nem bort, hanem a bringás pihenő és itatóhelyen lévő kútból vizet. A kút után enyhe emelkedő megint. Almádiban megint pihenés, egyszerűen nem akart működni a lában. Minden harmadik taposásnál égett a combizmom. Azt hiszem jót tett, hogy a körúti nullás kőnél kicsit pihentünk még.

Az órám kereken 200 km-t mutat annak ellenére, hogy a fényképen ebből szinte semmi nem látszik, mert nem vettem észre, hogy Eszter lábára élesített, nem az órára. Sebaj! Beszédbe elegyedtünk két sráccal, akik innen Veszprémbe mentek. Onnan idáig, majd egy nagy kör a Balatonnál, aztán vissza bringán. Egyébként találkoztunk már velük Szigliget előtt is. Megjegyeztem a narancssárga felnit, és hogy fixivel hajt... Később kiderült, hogy szabadonfutó, de váltója nincs. Ők is eltévedtek Badacsony végén, de ők végigmentek az alternatív szakaszon.

Később újra találkoztunk velük, ahogy visszajöttek arról, amerre nekünk kell menni. Ők is elkeveredhettek, de mi sem találtuk a magunk útját. Kész káosz volt a jelölés. Ez volt a második ilyen eset a négy nap alatt. Pedig azt mondják, hogy a Balaton körül egy átlagos képességű orángután is simán elnavigál. A táblákról csak annyit, hogy a déli parton sehol nem volt vele gondunk, itt meg két helyen is félrevittek, nem csak minket.

Sikerült helyre jönni, mire elértük Fűzfőt. Ugyanis a Tobruknak nevezett szakaszig voltak emelkedők. Szerencsére a mi irányunkból ugyan hosszú volt, de viszonylag lankás. Ellenben az eztán következő 2 km olyan szögben lejtett, amin én legfeljebb gyalog jöttem volna fel. Ezt persze a térképen is láttuk, ezért döntöttünk végül a déli parti kezdés mellett. 

Apropó Tobruk! El nem tudom képzelni mit keres az észak afrikai kikötőváros a Balaton partján. Aki ismeri a történetét az elmesélhetné...

Innen Keneséig úgy tudnám leírni az utat, hogy unalmas. Sokszor semmi árnyék, csak a kánikulai napsütés és a szálló por. A vízből nem látni semmit és hosszú is a szakasz. Közben kevés erdő. Talán tíz fokkal hűvösebb időben nem lettem volna ennyire nyűgös, de így már olyan nyögvnyelős lett a vége. Kedves persze megint rájött a nyitjára: fejben eldöntöttem, hogy ez már az utolsó nap, ezért mindent elkövetek, hogy ne érezzem jól magam... (no comment)

A vasútállomás szörnyen lepukkant. Kártyával nem lehet fizetni, a legközelebbi készpénz-automata a városházánál, a jegy viszont egy helyes kutyanyelv, a falak viszont ontják a hőséget az árnyékban is és koszos az egész.  Főleg a budik. A kenesei állomás olyan igazi poros kistelepülési kis állomás, ahol az állomás épületében, de még a közelében sincs semmi. Arról nem is beszélve, hogy két és fél órát kellett várni a vonatunkra, ami ráadásul tele volt a hazafelé menő bringásokkal. 

Azért sikerült találnunk egy sarkot a járgányoknak és magunknak. Nem volt különösebben komfortos a kocsi, de jobb volt az előzőnél. marhavagon de' Luxe. Annak ellenére, hogy ez régebbi volt. Az ajtaját résnyire ki lehetett nyitni menet közben, mert egy biztonsági pánt tartotta.

Székesfehérvár után Pusztaszabolcsnak mentünk a vágány felújítás miatt, ahol a dízel mozdonyt elektromosra cserélték. A Délibe 15:50-re értünk, de innen még át kellett mennünk a Keletibe. Krisztina krt, Alagút, Lánc híd, Andrássy, itt banzáj rengeteg emberrel. Vörösmarty utcán jobbra, Rózsák tere, Rottembiller és Baross tér. 17:35-kor indul a vonat.

Azt mondanom sem kell, hogy ez is tele nem csak utasokkal, de bringásokkal is. Viszont rákosvalami után ültünk. Az jól esett. Az viszont nem annyira, hogy a leszállás után újra nyeregbe kellett pattanni. A főtéren ettünk egy fagyit, aztán végre irány haza. Elfáradtunk, de nagyon jó volt...

A legvégére egy képes beszámoló. A hang nem túl jó és nincs összhangban a képekkel, de erről a négy napról szól. Akár ki is lehet kapcsolni és csak a képeket nézni, ami szerintem bárkinek unalmas lesz, csak nekünk emlék :)