Napokban kaptam egy levelet Wolf Gábor marketing mestertől -feliratkoztam a levelező listájára. Tőle olvastam egy nagyon kedves és főleg tanulságos tanmesét. 

A Mester és az Örömlány

Történt egyszer, hogy a mester és a tanítványa egy mély, gyors és hideg hegyi folyóhoz értek. A folyó partján már ott állt egy örömlány, aki megszólította a gurut: "Mester, kérlek, segíts átkelni a folyón! Félek, ha egyedül próbálkozom, elsodor a víz!" A Mester szó nélkül a hátára vette az örömlányt, és a vízzel megküzdve, átkeltek a folyón. Az örömlány megköszönte, és továbbment.

A Mesternek feltűnt, hogy ezután a tanítványa gyanusan csöndben sétált tovább. Már egy órája haladtak szó nélkül, amikor a guru megállt, a tanítványra nézett és megkérdezte: "Min rágódsz, fiam?" "Mester, hogy lehet, hogy amikor minden, amit mi tanítunk, amiben hiszünk, ellenkezik azzal, amit az örömlányok tesznek, Te mégis átcipelted a folyón?" "Fiam, én azt az örömlányt a folyó partján letettem. Úgy tűnik, Te vagy az, aki még mindig őt cipeli!"

Erről egy kis testgyakorlat is eszembe jutott. 

Amikor rád szakad az ég és a komor fellegektől az orrod hegyéig sem látsz, akkor állj fel, húzd ki magad, egyenesítsd ki a hátad, nézz az égre, tárd szét a karjaidat és a szád két sarkát enyhén húzd felfelé... És ebben a testhelyzetben dühöngj, ameddig csak bírsz!

___

Az óévre már nem készül több szappan. Nem az lepett meg, hogy melyik volt a legkelendőbb, hanem az, hogy mennyire. Még vagy két tömböt készíthettünk volna belőle. Az is meglepett, hogy ami nekem a legjobban tetszett, az nem volt igazán népszerű. Utólag belegondolva miért is lett volna másképp?

Nem erről akartam beszélni. Azt akartam elmondani, amit a mindenféle kézzel készült munkákról gondolok.

Amit a két kezeddel készítesz, abban benne vagy Te is. Van egy történet, talán film, ahol egy agyagkorsó felszínén lévő barázdákat megszólaltatva "lejátszották" Jézus hangját. A filmet(?) nem láttam, csak a mítoszvadászok erről szóló epizódját. A történet lényege, hogy a korsó készítése közben a keramikus mellett Jézus beszélt, és (már nem emlékszem hogyan) valami eszköz olyan barázdákat hagyott a puha agyagon, mint amik a régi bakelit lemezeken is vannak.

Hát a mítoszvadászok -legalább is ezt az ókori hangrögzítési technikát, megcáfolták. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy minden érzésed, gondolatod, talán a kimondott szavaid is, a kezed rezdülései által belekerülnek a munkádba.

Lejátszani talán nem lehet a szavakat, de biztos vagyok benne, hogy az anyag finom rezgésekkel módosítható. A változás talán nem lesz látványos, sőt kézzel megfoghatatlan lesz, nem fog ordítani róla a készítés közbeni hangulatod, de ott lesz benne és tőled függetlenül hatást fog gyakorolni a környezetére. Amúgy ez nem más, mint varázslás -amiben én szintén hiszek bizonyos mértékben.

Hiszek a felfoghatatlanul alacsony frekvenciájú energiák létezésében, így azok hatásaiban is. Mint a gondolat. Azt még egyetlen tudományos kutatás sem tudta minden kétséget kizáró módon megmutatni, hogy hol keletkezik a gondolat. Mérni pedig még annyira sem sikerült. Amit tapasztalunk, az a gondolat keltette változás. Az agyban apró bio-elektromos idegi elváltozások formájában, vagy egy elkészült mű megvalósult fizikai testében. A kimondott szó mágia. Ha csak arra gondolok, hogyan kezdődik a teremtés: Kezdetben Vala az Ige, az Ige Istennél vala és Isten Vala az Ige...

Nem kell ilyen misztikus területre tévedni, a modern tudomány is úgy tartja, például a nyelvészet, hogy azé a tárgy (dolog, történés stb...) aki annak nevet ad. Aki legelőbb megismeri, megérti és elnevezi. A szómágia nem más, mint a természet megismerése, megértése és megnevezése. És használata! 

Visszatérve a gondolatra. Eredetét nem ismerjük, nincs mértéke és mennyisége, határait sem tudjuk meghatározni, se eleje, se vége. Mintha időtlen és tértelen volna. És ebből a téridőn kívüli létezőből, mint valami kvantumjelenség, egyszer csak felbukkan valami az anyagi világban és ez a gondolat. Ki tudja miféle más huncutságokra kapható az, aki erre képes?

Egyik este az én kedvesem főzött egy finom levest. Újhagymát aprított, de olyan erős volt a zöldség, hogy csípte a szemét. Ő meg felkiáltott, hogy de csíp ez a rohadék... Rászóltam, hogy amit megeszünk, azt nem nevezzük rohadéknak. Ha rohadna, az nem szolgálná a javunkat. Mi pedig azt  szeretnénk, ha az étel a javunkat szolgálná. Nem mellesleg pont azért a tulajdonságáért korholta a hagymát, amiért használjuk és az ételbe tesszük. 

Mondanom sem kell, hogy összevesztünk. Szegény kedvesem este fél tízkor még a levest kavarja, serénykedik, én pedig beszólogatok neki. Talán nem kellett volna "tolnom az agyát" a hülyeségemmel, mert megértette elsőre is. ÉN meg csak mondtam, hogy de azért mégis csak úgy van az...

És szerintem tényleg úgy van, hogy minden amit csinálok, magán viseli a nyomaimat. Azok pedig onnantól már tőlem függetlenül hatnak és fejtenek ki hatást a környezetükre. Ezért igyekszem csupa szép dologra, kedves emlékre vagy valami jóra gondolni miközben főzök, festek, vagy szappant készítek.