Álmomban repültem. Nem a saját szárnyaimon, repülővel mentünk valahová. Csoport, talán osztálykirándulás? Nem tudom. Fotós iskola lehetett, mert a legelképesztőbb képeket készítettük egymásról, olyan helyzetekben, helyeken, pózokban, hogy azt elmesélni is lehetetlen. Egy ízben eleredt az eső, mire mindahányan levettük ruháinkat és egy kerti padra halmoztuk egy forgalmas belvárosi utcán. Táncoltunk mezítelenül a testünkön végigcsorgó vizet élvezve és fotóztunk. Szégyen, félelem és szexualitás mentesen, úgy élveztük a létezést, ahogyan csak egy  kisgyerek képes élvezni azt.

Érdekes, de ahogy visszagondolok erre a szürreális táncra, emlékszem a zenére (ahogy cseppenként összeáll a dallam), emlékszem a dobok hangjára (ahogy egynémelyszer megzendült az ég), emlékszem a vízre, a párolgó beton illatára, de arra egyáltalán nem emlékszem, hogy akár egy pillanatra is megakadt volna a tekintetem egy formás seggen, egy gömbölyű mellen, egy szépen fazonírozott puncin, vagy egy az enyémnél jelentősen nagyobb hímtagon, vagy bármi máson, aminek köze lett volna a leghalványabban felmerülő nemiséghez is.

Végül ültem a padon az esőben és arcomat az égre fordítottam és figyeltem ahogy egy csepp végigszántja orrom hegyétől a nyakamon át végig a testemen, egészen a bokámig a bőrömet. Mielőtt leért volna a földre, a repülőn ültem és készültem a leszálláshoz. Felvettem ruháim rétegeit sorban egymás után, a még nedves bőrömön tapadtak a textíliák, összetekeredett a pólóm. és a szűk ülésben arra lettem figyelmes, hogy az előttem utazó lány is kezdi felvenni fehérneműjét. Ekkor, csak ekkor kezdtem olyan részleteket észrevenni, mint a szőröl lábszára és a teste kipárolgása. 

A hangosbemondóban kellemes női hang közölte, hogy mindenki maradjon a helyén, a gép megkezdte az ereszkedést és hamarosan leszállunk a sínekre. Kisvártatva zakkanással érkeztünk a keleti felé vezető sínpárra. Ahogy befutottunk az állomásra, úgy szálltunk le a vonatról, mint ha idegenek lettünk volna. Húztuk magunk mögött kis kerekes bőröndjeinket, lökdösődtünk, mentünk a fényes kijárat felé és szemből dőlt ránk a fény. Még nyúltam a fényképezőgépemért, de már nem volt nálam, már csak a fény érdekelt így mentem rendíthetetlenül felé.

Végtelen meglepetésekre képes az agy. Érzések, gondolatok, vágyak; múltban és a jövőben egyszerre létező, jelentelen, máskor jellemtelen. Útmutató vagy követő -csordaszellemben égő. Lenyűgöz némelyek agyának rugalmassága és meglep mások kimozdíthatatlan "szilárdsága" önnön világukban. Elbűvölő nyugalomra és virtuóz képzettársításokra egyaránt képes agyunkat saját vérmérsékletünknek megfelelően gyűrjük vagy hagyjuk elenyészni, miközben minden rezdülése jelet hagy az életünkön. 

Agyunk ujjlenyomata bár ben egyértelműen képeződik le a fizikai világban, mégis sokkalta egyénibb és felismerhetőbb, mint a kezünkről vett minták valaha is lehetnének. Ugyanakkor azt el kell ismerni, hogy változékony és szeszélyes természetünk alaposan eltakarhatja a felületes szemlélő elől a mélyebb értelemben vett önvalót. Legbelsőbb világunkba pedig az avatott és értő kéz sem hatol olyan biztosan, mint egy rosszindulatú, gonosz megjegyzés.

Ha a külvilági ártalmak ellen testünk első védvonala a bőrünk, akkor lélek kérdésekben is feltételezhető, hogy van első szűrő. A tudat: nézd meg ki mondja a mit, majd értékeld ennek megfelelően. Ugyanakkor ezen a durva tudati szűrőn bizony átjut a tudat alatti szférába az aljasság és makacsul rágja az "ÉN" képet. Ez a dolga! Rágja, csak rágja! Rágja addig, marcangolja, amig a személyes "ÉN" meg nem szabadul minden felesleges porcikájától és nem marad belőle más, csak a színtiszta gyémántfényű ragyogás, amivel semmi földi mocsok mit kezdeni nem tud. Nem fogja ocsmány árulás, nem karcolja felszínét hazugság. nem akad meg benne az aljasság az undor, a félelem sem.