2011. június 19. // zefpress.blog.hu

Bringatúra

Még Egerben egy könyvesboltban láttam egy jó Magyarország térképet. Végignéztem ennek örömére a térképes állványt, hátha találok valami bringásat is. Azt sajnos nem leltem. Ami megtetszett, az pedig egy Kárpáthazát ábrázoló darab volt. Milyen szépen hangzik: Kárpáthaza! A nagy Magyarország olyan ovodás, hogy bibí, nekünk volt ám nagyobb is, bibbibí... Volt, persze, hogy volt! Sőt én bizton hiszem, hogy lesz is! De ebben a Kárpáthazában az a szép, hogy kifejezi a lényeget. Az egységet, amit a Kárpát medencében elterülő nagy Magyarország önmagában kifejezett ezer esztendőn át biztosan, talán régebb óta is. Ez a kárpát haza olyan szép, olyan nemesen hangzó. Kárpát haza, van ebben valami fenséges büszkeség, ami abban a pillanatban, ahogy kimondom, bennem is szétárad. Nem erőszakos, nem másokra törő, de fenséges. Bitang dolog az a politika, ami ilyen fenségre tör, hogy szétzúzza, megsemmisítse, létének még az emlékét is eltörölje. És hazug is ez a politika, mert eltagadja mai szomszédaink velünk közös ősi múltját, nagyságát, erejét és az erejének a lényegét, az összefogásban rejlő erőt. Azt tagadja meg, ami miatt a Kárpáthaza évezredes hányatottságaiban mégis képes volt egységben megóvni népeit. Kicsit elkanyarodtam eredeti témámtól, a kerékpártól. Egerben lekerült a padlásról a bringás sisakom, sajnos elég rossz állapotban van. Nem is csak a külső rétege, de az anyaga és az állítható pánt is. Úgy tűnik nem ússzuk meg, hogy azt is vennünk kelljen. Ha már így lesz, akkor valami a fejemhez jobban illő darabot szeretnék. Bár azon is elgondolkodtam, hogy talán lehet hozzá pántot venni, úgy mégis csak olcsóbb volna, maga a sisak pedig mégiscsak használható. Aztán úgy van, hogy a sok ígérgetésen túl vagyunk, ajánlatot sehonnan nem kaptam jobbat, így visszatérünk a drága, de legalább elvállalják darabhoz. Nagyon hiányzik már egy jó kis bringázás. nagyon élveztem azt a nyarat, amikor Eszterrel annyit tekertünk. Rákospalotáról a Dunakanyar alja igen közel volt. Vácra és vissza úgy tűnt, mint ha csak sétálni mentünk volna -és közben a Dunaparton gyönyörködtünk. Egyszer felmentünk Kismarosig, akkor a csak nekiindultunkból lett kilencven kilométer. Abban nem vagyok biztos, hogy ma is vígan letekerném-e, vagyis innen is neki mernék-e futni, mert itt azért mégiscsak a dombvidéken vagyunk. Innen Vác 30 Km, Budapest 25, és Hatvan is csak 25... Arra mondjuk kevésbé fogunk bringázni szerintem. A nagy cél, vagy csak álom továbbra is bicajjal Csíkba... Az volna a nem semmi! Persze odáig még el is kell jutni.