Elkezdtem keresni valamit a világhálón -megtaláltam, elolvastam, nem elégített ki, tovább kerestem, olvastam, újabb információk, megfogott, tovább olvastam, más témák, kalandozás. Néha betévedek az őserdőbe, elindulok egy úton, és mire valahová érek, már fogalmam nincs, hogy vissza tudnék e menni. Nem is fontos, hiszen ezt az erdőt tulajdonképpen felülről nézem.

Álltam kint az erkélyen, néztem az én kedves hegyeimet, a lágy zöld íveket. Madárcsivitelés, kék ég, rálátás a világ dolgaira. A gulan palánta úgy tűnik, hogy kezd magához térni. Ellenben a bazsalikom valószínűleg szép lassan elpusztul. Sajnálom, szép volt, jó volt, de ha ennyi volt, hát ennyi volt. Még megpróbálom megmenteni, kiderül sikerül-e.

Kedves ma kiment Gödöllőre, a bankba és földhivatalba. Hiányozni fog az erkély...

Böngészés közben egy érdekes cikkre bukkantam: Kétféle gondolkodásmód van! Az egyik megteremti a problémákat, a másik megoldja. Azt vettem észre, hogy a problémák jelentős részét tényleg saját magunk állítjuk elő. Másrészt a valóban meglévő problémákat újabb, saját magunk előállította problémákkal növeljük a magunk szemében megoldhatatlanná. 

Meg lehet oldani egy problémát pusztán kommunikációval? Már csak azért kérdezem ezt, mert ha a problémát én állítom elő, akkor az egy kommunikációs dugó saját magammal. És ha magammal leginkább a kommunikáció problémás, akkor hogyan lehetne zökkenőmentes a másokkal folytatott kommunikáció?

Úgy értem, hogy ha saját magamat arról győzködöm, hogy mit miért nem lehet megoldani, akkor miért volna ez máshogy másokkal? Ha a saját dolgomban nem látok tisztán, hogyan láthatnék többszereplős játékokban tisztán? A fránya előítéletek! Ha egy érvelés így kezdődik: "azt gondolom, hogy...", akkor már jó esély van a problémahegy gyártásra.

Én például most előre azt gondolom, hogy az új lakásban majd nagyon fog hiányozni az erkély, pedig mielőtt itt laktunk volna, soha nem volt erkélyünk, ergo soha nem hiányzott. Majdnem remekül megvoltunk a belvárosi, belsőudvaros, élére állított lakásban, ahol ha a lakás magassága lett volna az alapterület, akkor hatalmas lett volna. Aztán kiválóan éreztük magunkat a szuterénban, ahol a szoba ablaka előtt állt meg hegymenetben a BKV busz. Onnan minden nyűg ellenére fájó szívvel költöztem ide. Itt meg egyenesen szorongásom volt az első két évben. Nem is értem, hogyan juthattam oda, hogy most siratom a kilátást az erkélyről, ami szinte az egyetlen pozitív dolog volt számomra ebben a lakásban. Jó, a belváros tényleg "nagyon" közel van, és tényleg nagyon szeretem az én kedves hegyeimet nézni az erkélyről, de ettől még nem szeretem ezt a lakást.