Bizonyos, hogy semmi nem véletlen. Illetve a véletlen nem azt jelenti, hogy uk-muk-fuk megtörtént, inkább nem vélt, előre nem kiszámítható következmény. Minden tettünk egy kavics, amit beledobunk egy tóba. Ahogy a kő eléri a vízfelszínt, hullámot vet. Talán már el is felejtettük, hogy a kövünket a tóba hajítottuk, amikor a keltett hullámok elérnek újra. Véletlen? Korántsem! Én indítottam el a hullámot azzal, hogy elengedtem a követ. Minden tettünk ilyen kő, és minden kő hullámot kelt!

Beszélgettem a gyógyulásról valakivel. Amit tudok, annak egy része tőle származik, és én hajlamos vagyok elhinni a saját tapasztalataim alapján. 

Még a gimi elején történt, hogy egy lány lábát rendbe hoztam. Foci közben valaki rálépett a bokájára, aminek egy csúnya inszalaghúzódás lett az eredménye. A pálya szélén kezelésbe vettem sérült bokáját, nem is eredménytelenül. Szinte teljesen rendbe jött. Kértem, hogy ne álljon be egy ideig focizni, mert most még egy kis pihentetésre van szüksége a regenerálódáshoz. Nem hallgatott rám, másnap este megint beállt focizni (egy csúnya nyúlás után ez azért nem semmi). Nem telt el sok idő és megint kidőlt. Ugyanaz a bokája sérült. Másnap elment az orvoshoz, mert fájt és be volt duzzadva. Kence, fásli, sok hét pihentetés.

Több tanulsága van a dolognak. Legalább is ma már tudom, hogy vannak tanulságok. Azt tudom, hogy nem én gyógyítok. Én csak egy csatorna vagyok. Nem a saját energiámat használom, az csak átfolyik rajtam. Ezt már csak abból is tudom, hogy akárkit kezeltem, soha nem voltam kimerült vagy fáradt utána. Ez fontos ismeret, túlzott önhittség ellen.

Aztán az is tanulság, hogy amig nem érti meg akit kezelek, hogy miért van a baja, addig nem tud "meggyógyulni". A testi tünetek zöme figyelmeztetés valamire. A figyelmeztetést pedig vagy megérti, vagy nem. A gyógyulás érzése eltereli az ember figyelmét az intésről, így az céltalan marad. Ennek két következménye lehet. Az egyik, hogy nem tanul belőle. Ez az ő baja, ami akár hidegen is hagyhatna, de... A másik következmény az, hogy ha ő nem tanult belőle, akkor megkapom én a feladatot, hadd oldjam meg helyette... nyomós példám van erre. Épp az első mesés kezelésnek az eredménye. Alig egy évre rá edzésen tönkrezúztam a térdem. Azóta sem jó!

Így aztán itt állok, mint egy üres cső, és nem tudom mihez is kezdjek azzal, hogy valami számomra nem egészen értelmezett oknál fogva az az energia ami segít beindítani a szervezet öngyógyulását, előszeretettel folyik át rajtam. A "mihez kezdjek ezzel" érzés elég furcsa. Két ellentétes erő kavarog bennem. Az egyik, hogy ha segíteni tudok a "gyógyulásban", akkor vajon nem kötelességem-e segíteni is? A másik, hogy ha segítek a "gyógyulásban", akkor az nem ön és közveszélyes-e? Úgy értem valóban használok-e vele annak akit kezelek, és nem ártok-e magamnak, ha neki nem használtam igazából... Igazi eredmény az, ha megoldja az élethelyzetet, amire a tünetei figyelmeztetik.