Kórházi rendelőnek tűnik. Halványzöldre festett falak, hosszú padsorok, rajtuk mindenféle nemű, korú és vallási hovatartozású ember ül. Várnak. Rongálás miatt nem működik. A felirat a felvonó ajtaján lógott. idővel lassan kezdett megtelni a váró. Ki hangosabban, más halkabban jegyezte meg, hogy ez így nincsen jól. Működnie kellene. Volt aki csak ült, nézett maga elé meredten, elrévülve saját múltjában. Egyesek üres tekintettel bámulták a csukott ajtón fityegő táblácskát. Rongálás miatt nem működik. Hogy van az -gondolkodott magában egy idős ember, hogy ilyen megeshet? Ki rongál meg egy ilyen fontos dolgot? És miért? Botját néha megemelte, mint ha a rongálót fenyegetné vele. A váró csak telt, percről percre, óráról órára, de ahogy telt, úgy nőtt az újonnan érkezők számával együtt a mérete.

Valamelyik sarokban egy kislány játszott szépen fésült babájával. Néha felnézett, mint ha az anyját keresné, aztán játszott megint boldogan. Az egészből semmit nem értett meg. Máshol pici babákat karjukban tartó emberek várakoztak. A sírás és gőgicsélés elvegyült a váró levegőjében. Voltak kedves emberek, dühös emberek, jól öltözöttek és rongyosak. Mindenki ugyan arra várt. Innen csak egy ajtón lehet tovább haladni, de az most rongálás miatt nem működik. És amig nem működik, addig nincs megbocsátás és nincs újjászületés és nincs feloldozás, csak a váró, ahol minden halhatatlan lélek egymaga készül fel az eljövő sorsára.