Reggelre megérkezett a második ember. Kicsit késve jött, talán nem is marad sokáig. Ködöt hozott ma reggelre. Sűrű, tej fehér ködöt. Szeretem a köd illatát, az érzést, ahogy az apró cseppek elsuhannak a bőrömet alig érintve. Símogatón, lágyan. Gondolkodtat az ilyen idő. Érzem, ahogy rámzuhan a félhomély, a hajnalba sűrűsödött pillanat, a megdermedt idő minden súlya, vele a világmindenség terhe. Édes, kínzó teher a jövőt kihordani, formálgatni és látni, hogyan alakul kezem között. Máskor azt érzem, hogy minden átszalad alakulás nélkül az ujjaim hálóján.

Most félelmet és hiányt érzek, tele bizonytalansággal, bátortalansággal és veszéllyel. Most úgy burkol be a köd, hogy megrettent, kinyújtott kezemmel remegve tapogatok magam előtt. Félek, hogy nem találok ott senkit és talán még jobban attól, hogy kit találok ott az ismeretlenben. Hiába kiáltom a neveiteket, senki nem válszol. Senki nem nyúl felém, nem kiált vissza a távolból sem: Erre, erre! Lábujjaimmal óvatosan tapogatom a láthatatlan utat, a szakadékot keresve a szélén. Hason csúszva mégsem jelenhetek meg a színetek előtt, hát büszkén, egyenes háttal és behúnyt szemmel megyek tovább saját félelmeimbe egyre mélyebben hatolva.

Végül majd kiderül -tudom, hogy mindez csak álom volt csupán. Hogy minden félelmem alaptalan és önmagáért való félelem volt. Hogy a távol is itt van bennem: Miképp a mennyben azonképpen itt a földön is. Aztán minden lépéssel egyre bátrabban megyek, hogy végül a meggondolatlanság bűnébe zuhanva az utolsó szalmaszálba kapaszkodjak. És senki nem felel, csak álltok körben, könnyes szemmel, mások könnyesre röhögve míg én az életem épületének hideg konyhakövén fuldokolva a személyes poklomban elenyészek.

Mindez csak képzelet, csak szófordulatok, csak kihúnyó érzések az első novemberi ködben az utolsó hajnalhoz közeledve.