Kezdjük onnan, hogy megérkeztünk Szombathelyre. Átszállásra nem sok időnk van, viszont aluljárózni kell. A legszélső, már nem is számozott, csak egyszerűen "A" nak nevezett vágányról megy a vicinális Kőszegre. Épp elérjük kis futással. Persze, hogy tele van, mennek haza a gyerkőcök az iskolából. Húsz perc zötyögés múlva megérkeztünk. Busz vár ránk, azzal be a belvárosba.

A szállodánk a főtér egyik sarkán áll. Felújított szocreál remekmű. Kívül-belül tükrözi egy másik kor hangulatát. A tér egyébként szép, az egész egy hatalmas placc. Körben padok, szökőkutak, és ékszerdobozokra emlékeztető házak. Minden gyönyörűen felújítva.

A személyzet alig vett észre minket, négyszer kellett előre köszönni nekik. Elfoglaljuk a szobáinkat, belakjuk az amúgy picinke teret. Az ablakunk a térre néz, ez jó. Az ágy majdnem beton kemény, ez nem annyira jó. Két nap alatt alig aludtuk valamit azon az ágyon.

Fogtuk magunkat és belemerültünk a városkába. Első utunk a Turinformba vezetett -mint mindig. Kell az infó a látványosságokról, nevezetességekről. Kálvária, csónakázó tó, borozók, éttermek... stb. Be is vettük majdnem rögtön a Poncichter borozót, amit mindenki csak kis Pancinak nevez. Nem sokkal később meglett a nagy is. Pinceborozóvól nincs is több a városban. Egy deci szövetkezeti bor 60Ft, forralt bor hasonló áron, zsíros kenyér úgyszintén ilyesmi pénzért.

Hazafelé benéztünk a tér sarkán egy palacsintázóba (Palacsinta Mánia). Na azt a helyet bátran ajánlom mindenkinek! A tér sarkában van, átellenben a templommal, a Hősök tornya (kapuja) felé. Finom, jól néz ki, jó az ára. A szállodánk étterméről ez nem mondható el. Az első napi desszert ott is palacsinta volt, de a kettő ég és föld.

A szállodai szakácsunk leginkább a hetvenes évek végébe fáradt, izzadtságszagú menzakosztot gyárt. Szó nincs itt készítésről. Alkotásnak kevéssé volna nevezhető a háromszögbe hajtott palacsinta, vizezett konzerv lekvárral, minden dísz és ciráda nélkül. csak úgy meztelenül, ahogy a serpenyőből kijött.

Első nap a fokhagymakrémleves cipóban nevű kreációt gulyásos tányérban kaptam. A pincér nevetve közölte, hogy a cipót megették. Majd hogy tisztázza a helyzetet, elmondta: A menülap két éve készült és már akkor sem volt igaz. Második nap a sertéskaraj csirkéből készült, desszertnek pedig trópusi gyümölcs konzervet kaptunk. Mondhatni tragikus.

Aznap egyébként alaposan bejártuk a várost is és a környékét is. Kimentünk a csónakázó tóhoz, majd fel a Kálvária hegyre. Utóbbi lábánál belebotlottunk az egykori nemzetvezető testvér bunkerébe, ahol néhány napig a Szent Koronát őrizték. Én nem mentem fel a templomig, a 10. stációtól visszafordultam. kedves megmászta a hegyet és ó képeket készített a templomról, kilátásról és egy hangyáról. Utóbbi akkora volt, hogy ilyen nagyot még nem látott máshol.

Vissza a városba sokerült találkozni a helyi kisebbségi lakossággal is. Egy elhagyott görög katolikus(?) templomban élnek. Az előtte lévő téren érdekes jelenetet figyelhettünk meg. Egy jobb erőben lévő áll valami bojleren és fejszével aprítja, közben igen csak ordít az aranyeső hull az égből kezdetű, örökbecsű nóta.

Gesztenyét akartunk venni a városszerte fellelhető becsületkasszás kirakodásokból, de lemaradtunk róla. Még képet sem sikerült készítenem a látványról, mert ott annyira természetesnek tűnt. Itthon persze hiányolom, de hát ez van. Majd legközelebb fotózok olyat is.

A napokat a Poncichterben zártuk pár pohár borral. Második alkalommal nem maradtunk sokat, mert a hely nagyon megtelt füsttel, másrészt egy meglehetősen kellemetlen ifjakból álló csoport hangoskodott. És amúgy is fáradtak voltunk. Én legalább is addigra már nagyon. Az alvás egyáltalán nem volt pihentető. Harmadik nap reggelre már teljesen ki voltam fizikailag. A hegymászás sem tett jót, de a pihenés hiánya volt rosszabb.

Harmadik napra azt terveztük, hogy busszal bejárjuk a környéket. Na abból nem lett semmi, mert kissé húztam a lábikómat. Ellenben hamarabb mentünk vissza Szombathelyre, hogy ott is körbe tudjunk nézni kicsit. A vasútállomásról besétáltunk a főtérre, ott körbenéztünk, betértünk egy túraboltba, ahol a bakancsomhoz kerestem valami ápoló olajat. Az hagyján, hogy nem volt. A leányzó elkezdte hosszasan és minden részletre kitérve sorolni, hogy náluk az ami nekem kell, miért nincs. Mondom ez igazán megható, de rajtam nem segít. Talán kicsit bunkó voltam, de nekem nem az ő bakancsaikhoz való, amúgy kiváló minőségű dolgok kellenek, hanem a sajátoméra keresem a megfelelőt. Az intermezzo után bevettük magunkat a Reininghausnak nevezett Ferences sörözőbe. 

És végre ettünk egy igazán finomat, ráadásul nagyon jó áron. Kis furaság, hogy a végére eltüntek a pincérek. Ezt leszámítva a hely jól néz ki, a kaja finom, az ár teljesen elfogadható.

Viszont nekem már nagyon nem volt kedvem tovább mászkálni a városban, ezért visszamentünk a vasútállomásra. Hát az ott töltött idő kínszenvedés volt. A végére úgy fáztunk, mint a kutya. Megkérdeztem a kosztümörszervízben, hogy mikor fog beállni a vonat és arra mikor lehet felszállni. "Aszonták" majd, de érdeklődjek fél órával indulás előtt a forgalmi irodában és ha különös oka van, akkor nyilván fel lehet szállni.

Mondom különös oka az van, soká indul még és a váró baromira hideg. A joviális öregember a negyven fokos irodában pulóverben üldögélve közölte, hogy pedig padlófűtés van a váróban. Mondom neki, akkor majd lefekszünk a padlóra, hátha az jobb lesz.

Aztán végül egy órával az indulás előtt felszálltunk a vonatra majd menetrend szerint elkezdtünk hazafelé zötyögni. Pontosan értünk a keletibe, majd a kinézett buszunkat is szerencsével, de sikerült elérni. Aztán alvás, mint akit fejbe vertek.