Tudom, hogy három év tétlenség nem jogosít fel arra, hogy a kényelmetlenségekben a saját kényelmem keressem. Tudom, hogy az utóbbi időben írt bejegyzéseim tűnhetnek úgy is, mint ha a kényelmemről volna szó. Nem különösebben foglalkoztat ez, hiszen nem kényelemről beszélek, hanem elvekről. Meg valami annál sokkal többről.

Rabszolga vagyok egy olyan gépezetben. amit mindig határozott körvonalakkal láttam. Eddig kívülről gyűlöltem, most pedig belülről. És nem tudok tenni ellene, mert nincs választási lehetőségem. Gyűlölöm a gépezetet, ami beszippantott és gyűlölöm magam, mert hagytam.

Mindeközben látom azt a jövőt, ahogy jó lenne, de nincs rá lehetőség, nincs pénz, és ebből a rabszolgamunkából az önfenntartás minimumámál nem is lesz több- ergo még azt sem hazudhatom magamnak, hogy csak kis kitartás és tűrés és majd minden rendbejön. Nem fog, mert ebből nem vezet kiút ilyen módon. Ebből egy kifelé vezető út van, a felmondás. Amit nem választhatok, ez egyértelmű.

És nem választhatom a másik, az elvileg szabadságba vezető utat, ahol "csak" az elemekkel és persze megint a multikkal kell kűzdeni: az önálló vállalkozás, a farm és kecsketartás és sajtgyártás. Mert nem mehetek ki egy nagyobbacska rét szélére, hogy itt most én a saját jószágaimat etetem. Még ha az a terület parlagon is hever. És nem építhetek a lehetőségeimhez és adottságaimhoz képest házat a természet kínálta alapanyagokból. Még ha meg is tudnám tenni, nem tehetem. És nem tudok kecskét venni és a sajtgyártáshoz szükséges eszközöket, mert a rabszolgamunkából nem lehet félretenni. És a tabszolgasorsnak hitele sincs...

De hát a rabszolga munkának már csak ez a lényege, ne legyen belőle járható kiút. Ne kínáljon kecsegtető jövőt, ne adjon álmokat és ne szüljön terveket. Ne legyen benne más, mint a kizsákmányolt lélek. Nincs szabad választásom! Így nem marad más, mint a frusztrált álmok és a gyűlölt jelen. És a reggeli fej és gyomorfájás