Sokat hallok a szeretet, a megértés és a boldogság hiányáról. Arról is, hogy kemény világban élünk. Néha azon kapom magam, hogy segítek valakinek, valamiben. Néha segíteni nem jelent erőfeszítést nekem, de sokat jelent annak, aki kapja. Persze néha a segítségnek nagy az ára. "Egyszer majd kérünk tőled valamit, de lehet, hogy az az idő el sem jön soha". El szokott! Ezért nem kérek segítséget(?). Mások ennek ellenére is, mert kénytelenek.

Lehet önzetlen a segítség? Tudok úgy adni, hogy cserébe nem várok? Máshogy kérdezem. Ha adok, remélhetek is? Nem biztos, hogy tisztában vagyok azoknak a dolgoknak a jelentőségével, amikkel nap nap után tallkozom. Az is lehet, hogy csak félreértelmezem a tetteket. A magamét és másokét is.

Máskor azon kapom magam, hogy valaki a segítségemet kérte, de én el voltam foglalva a magam bajával. Baj az van mindig. Kicsik, nagyok, amilyenné növesztjük. Baja van másnak is, kicsi, nagy, amilyenné növeszti. A te bajd! A te bajod az én bajom is? A mi bajunk a világ legkisebb baja, a mi bajunk a világ legnagyobb baja. A saját bajomtól nem látom a másét. Vagy mert az enyém nagyobb, vagy mert közelebbről látom és minden mást eltakar. Adhatok-e én, aki bajlódik annak aki bajlódik? Mit adhatok én? Mit adok? Adok?

Adok-kapok világban élek. Ok-okozati összefüggések és a materialista világszemlélet szakrális kivetülései árnyéka. Az ujjászületés és bűnben születés között félúton. Buddhák és Jézus és Mammon isten oltárak, és én belefeledkezve, beletemetkezve nézem saját problémáim ferde szemüvegén keresztül ahogy mások bajlódnak. Mások meg a Buddhák és Jézus és Mammon isten oltárak között és a problémákba belefeledkezett torz szemüvegen át nézik, ahogy bajlódom.

Elméleteket és széphistóriákat körítünk, nagy feneket körítünk, bele és mellé magyarázunk. És szánunk és szánalmasak vagyunk és közben csak a mindennapjainkat éljük a lét és nemlét peremén. A minennapokat élem a lét és nemlét peremén. És eddig észre sem vettem, hogy nem én félek, hanem a bennem élő képzetek, amiket a világról alkottam.