Ahogyan azt én gondolom. Tudománytalanul, alátámasztatlanul, fél információkból, hallomásból, innen-onnan, szedettvedett módon.

A Finn-Ugor rokonság, (értsd: nyelvrokonság) olyan dogma, ami a Mária Terézia idején nyert teret. Addig soha nem ismert elméletek kerültek előbb a tudományos érdeklődés középpontjába, majd a magyarság önálló törekvésit kisebbítendően hatékon hatalmi erővel a köztudatba is. Valamely általam érthetetlen oknál fogva, egy Indogermanisztika szakterületű régész professzor kijelentései a magyarság ös-eredetéről hitelesebbenk bizonyulnak, mint a délibábos rokonságot maguk is hírdető ál-rokon népek.

De hírdeti a méltatlanul tagadott ős-eredetünek olyan nép is, ami kétség kívül nem visel szoros kapcsolatot a magyarsággal. Mondjuk a kínaiak, akik a magyarokat egyszerűen hunoknak tartják. És említhetnénk a törököket, akik a középkorban ide a távoli testvért jöttek meglátogatni. Így tudják ma is. És említhetnénk a hódító Mongolokat, akik a célba vett területek vezetői közül egyedüliként a magyar királynak írtak barátságot felajánló levelet.

Persze tudjuk milyen barátság ez, mint a Szovjet birodalom barátsága, ami az elmúlt évszázadban alaposan rányomta hazánkra bélyegét. Furcsa módon, ezek a barátsággal érkezők valahogy mind tönkre akartak tenni minket... ez így persze nem igaz, de mégis épp attól akartak megfosztani minket, amitől m sajátosan magyarok vagyunk, voltunk és leszünk.

Engem egyébként, hogy visszakanyarodjak a nyelvrokonsághoz, sokkal jobban érdekel az, hogy végre minden előítélet nélkül feltárhassuk származásunkat. Előítélet nélküliség alatt természetesen értem azt, hogy ha Ugorok lennénk, azt is fel kell tárni, de ha a mondáink, a regéink, a rovásírásunk, a népmeséink és az egyedüláűllóan gazdag népdalkincsünk mondanivalója egy sokkal távolibb idő repítenek vissza minket, akkor az is képesek legyünk felvállalni.

Már a genetika felé kacsintgatva is látok egy kirajzolódó képet. A Kárpát medencében és innentől egészen a kaukázusig, talán távolabb is, egy jól szét nem választható, genetikailag el nem különíthető népesség él. Mondják ők, a keveredés. Én meg azt mondom, hogy hiszen mi innen, a Kárpát medencéből származunk...

De mindegy is, hogy mit mondok én, hogy mit mondanak ők. Biztos vagyok benne, hogy azok a régészek akik inkább visszatemetnek egy az elméleteiket megbontó leletet, csak hogy a szent és sérthetetlen elmélet ne sérüljön, nincsenek abban a helyzetben, hogy véleményt alkossanak a népi emlékezés kézzel meg nem fogható emlékeiről.

Mikor ősi származásunkról és ősi tudásunkról beszélnek (régi) új szemléletű kutatók, akkor kiteszik magukat a tudományos világ nevetségének tárgyává. Méghozzá úgy, hogy a csendben visszatemetett leletek bizonyíthatóan ezt az ősi múltból eredő folytonosságot tárják fel. Mégis bújkálniuk kell, viselni magukon a tudománytalanság rájuk aggattott ódiumát, hogy szélsőségesnek és elvakultnak nevezik őket.

Így aztán ketté szakadt a tudomány és a történelem kutatása, oktatása egy hivatalos, elismert és (szerintem) a valósággal csekély kapcsolatban állóra, és egy el nem fogadott bizonyítékokon alapuló, a népi emlékezetet felismerő, annak tudását elemző, nem hivatalos és nem is elismert tudományra és oktatásra.

Jó volna, ha a származásunk, ezalatt értsd azt, hogy örökségünk, nem vezsne el teljesen a tudomány és haladás (korszerűség) oltárán. Jó volna, ha múltunkat úgy kutathatnák végre az érdeklődők, hogy a felbukkanó, jelen elméletekbe nem illeszthető tények új lendületet adnának a tudományos érdeklődésnek ahelyett, hogy azt egy hanyag mozdulattal eltörölné a hivatalos értékrendet képviselő tábor.

Trója felfedezõje vakon hitt az eposzok hõseinek létezésében, és abban, hogy a bizonyítékokat ásójával felszínre fogja hozni. Ám ha kevésbé lett volna megszállott, biztos, hogy Tróját sem találja meg. A leletek azonban léteznek, és önmagukban is az emberiség legértékesebb kincsei közé tartoznak. Szükségünk van azokra, akik épp íly buzgó hittel kutatják a valódi magyar múltat!