Borzalmas károkat okozott hazánkban az árvíz, sokan otthonukat és benne mindenüket elvesztették. Ki a felelős ezért? Régen kezdődött! Gondolt egyet az ember, és megváltoztatta a természetet a maga kedvére valónak. És boldogan élt, amig a természet vissza nem ütött az ember fiára.

Történt ugyanis, hogy ahol a folyók dúsan termő partjain szántott, ott ídőnként a víz visszakövetelte magának a földet. Hamar rájött az ember, hogy a kövér legelők ott vannak, ahol a folyó rendszeresen leteríti hordalékát. Arra is rájött, hogy árkok és csatornák rendszerével a vizet szét tudja teríteni földjein, hogy azok ki ne száradjanak. Nem bánta az áradást sem mert tudta, attól lesz szép a termés.

Így van ez ma is... vagy nem egészen? Szűz földeket törtünk fel, ártéri erdőket és mocsarakat csapoltunk le, szántottunk fel, hogy legyen hely a mezőgazdasági kultúráknak... Aztán mára meg ott tartunk, hogy ahol nem szántó, kaszáló vagy legelő van az ártérben, ott az ember házakat akar építeni. A szép kilátás ugye, az mindent megér! Talán csak az éves rendes áradást nem.

Sajnos úgy tűnik, hogy a természet teljesen rendellenessé vált az ember szemében. A folyók rendes éves áradásait úgy próbálta megregulázni az ember, hogy töltést emelt a parta. Ahol meg túl zegzúgosnak ítélte a kanyarulatokat, ott ki is egyengette a meder vonalát. A holtágak meg vagy eltűntek maguktól, vagy betemette az ember és felszántotta azt is.

Hogy is néz ki a folyamat? Megemelem a partfalat, így gátat képzek. A fránya víz meg csak teszi le a hordalékát. Aztán emelem a partfalat, aztán a hordalék csak gyűlik, ami miatt emelem a partfalat és a végén egy 10 emeletes ház magasságú szörnyetegre teszem a medret? Hát igen, a medermélyítés egyszerűbb volna. De még egysezrűbb lenne visszaadni a természetnek, ami jár neki, amiből mellesleg évezredeken keresztül mi, emberek is profitáltunk. Ja, hogy akkor még nem tekintettünk ellenségként a természetre?

Oly annyira nem, hogy nem is a természetet hibáztatta az ember a szerencsétlenségért, hanem az istenek haragjára gyanakodott. A természettel meg békében élt, és az megadta neki amire vágyott, és cserébe az ember is megadta a természetnek, amire annak szüksége volt.

Aztán azon is el kellene gondolkodni, hogy abban a pillanatban amikor a víz átszakít egy gátat, ki is szorul a mederből. Mert a gát nem csak egy irányból tartja fel sajnos a vizet. Az akkor sem tud visszaszivárogni, ha az ár már elvonult. Így lehet, hogy előbb az árvíz pusztít, aztán meg a belvíz. És közben az így is-úgy is pusztító víz végül mégis csak kifolyik az országból. Akkor meg az aszály pusztít. 

A tocsogókat, mocsarakat, lápokat és láőerdőket a vízszabályozással megszüntettük, kiegyengettük a túl kanyargós medreket, belaktuk az ár és hullámtereket és a végén szídjuk a vizet ha sok van, ha kevés. Nem a vízzel van baj! Velünk van baj! Elfelejtettünk évezredes hagyományokat, vagy olyan okosnak képzeltük magunkat, hogy nekiláttunk egy fel sem fogott összefüggésekkel bíró hydrológiai, ökológiai rendszert átformálni. Sikerült, nézzünk szembe a gólemmel, amit teremtettünk!

És amig rájövünk hogy kellene a teremtett szörnyünkkel békében élni, igyekezzünk segíteni azoknak, akik most rászorulnak a könyörületre...