Régóta nem készült rólam olyan kép, amin nevetne a szemem. Én is észrevettem. Elfelejtett nevetni a lelkem. Elfelejtettem nevetni. Az utóbbi időben már kelletlenül sem megy, nem hogy jóízűen. Próbálok visszaemlékezni, mikor kacagtam utóljára felhőtlenül, de már nem emlékszem rá. Most úgy tűnik, még sohasem, pedig mintha a számban lenne még a nevetés íze -Talán csak odaképzelem. Kicsit begubóztam. Nincs mit intézni, nincs kivel beszélni, nincs hová menni.

Kinézek az ablakon és azt érzem, nem vár rám a világ. Nem hiányzom a forgatagból. Igazából helyem sem volna a tömegben, de ha volna is, nem kívánkozom emberek közé. Ez így nem igaz. Arra vágyok, hogy elmondhassam a gondolataimat, hogy megvitassuk, hogy történeteket kezdjünk el, amiket más fejez be. Mesélni, folytatni más meséit, továbbadni a gondolatokat és elkapni másét. Hiányzik a gondolkodás, hiányoznak a gondolkodó emberek.

Nem tudom mi hiányzik, talán az élet.

Kinézek az ablakon és nem látom, hogy hívna a napsugár, a friss tavaszi szellő, az éltető zápor, a bárányfelhők az égen. Nincs hová mennem, megteremtem hát maganak a saját világomat. Be vagyok zárva a négy fal közé, magamat zártam be.

Olyan magányt választottam, ami tele van emberekkel. Tele van érzésekkel, fénnyel és gondolatokkal. Mégis csak magány ez, komor egyedüllétek megrogyott világa. Összenyomta a fájdalom, a bánat, a hiány és a tehetetlenség. Én magam nyomtam agyon.

Kinézek az ablakon és azt látom, hogy a világ tönkrement. Lehet, hogy én mentem tönkre...

Sokat tudok a világról, talán többet, mint kellene. Bár az is lehet, hogy talán kevesebbet. Régen láttam furcsa dolgokat. Bár azt is mondhatnám, hogy rég nem láttam a furcsa dolgokat. Talán kinőttem, talán csak felnőttem, ma már nem látok aurát, ma már nincs a kezemben a gyógyítás, ma már nem látok bele a jövőbe. Talán soha nem is láttam, csak képzeltem. Talán elvesztettem a racionalitásba törődéssel. Nem tudom. Talán amit láttam, az sem létezett, csak egy furcsa kisgyerek képzelete volt. Mégis emlékszem rá.

Volt olyan, amikor kisebb tömeg gyűlt össze miközben meséltem. Én pedig megijedtem a rám szegeződő figyelemtől. talán mesélnem kell, talán hallgatnom. Még nem tudom, mégis mesélek. Azóta is rendíthetelenül mondom el amit és ahogy gondolok.

Gyerekkoromban néha túl jó, máskor meg túl rossz voltam. Soha nem találtam meg a középutat. legalább is ezt mondták rám. pedig én mindig ugyanolyan voltam: Amilyen a külvilág. Ahogy rámnézel, úgy nézek rád. ha bántani akarsz, bántalak, ha szeretni akarsz szeretlek. Ha közömbös vagy, én is az vagyok. Tükör vagyok, miközben folyton magamat adom. Én vagyok, akár meglátod, akár nem. 

A bennem ragyog tűz az enyém, és azé, akinek adni akarom. Nem tudod elvenni, ne is próbáld. És én sem tudom adni, hiába próbálom. Ez nem így működik! Egy halk szó, egy gesztus, egy fél mosoly, nem tudom mi váltja ki, de ott van belül és arra vár, hogy megosszam.

Most nem látok napot, de tudom, ott van. Most nem érzem a melegét, de hallom hogyan zengi a véget nem érő himnuszokat. A szeretet himnuszát. Békessége átsugároz a fáradt mindennapok szürke fellegein is. Csak ki kell nyújtani kezünk érte, tényleg ottvan.

Csak nem látom...