Tegnap barátunk, Kulcsár Balázs fotóművész legújabb sorozatának bemutatóján vehettünk részt. A tárlat címe Párhuzamos lehetőségek.

 

Érdekes volt a fotókat végignézni. Eddig olyan makro fotókat készített, amin nem látszott miről készült a kép. Nagyon erős színek és strukturált formák jelentek meg képein.

 

Most viszont az alkotás folyamata volt a deklarált téma, egy festmény születése. Az első képeken az látszik, ahogy a festő nekilát egy üres vászonnak, aztán a készülés, ahogy a különböző konzisztenciájú anyagok a tálkákból a vászonra fröccsennek.

 

A fotós ezekben a pillanatokban nem jelenik meg mint alkotó, csak a feszült koncentrációt ábrázolja. Mégsem kívülállóként helyezkedik el a szakrálissá minősülő térben. Érezhető a festő és a vászon, de a fotós és a festő közt vibráló kapcsolat is miközben létrejön a teremtés: Műalkotás születik. A képek olyan intim közelségben mutatják be az alkotás rezdüléseit, amit általában csak maga az alkotó élhet meg.

 

A fotósorozatot szemlélő, az alkotás folyamatát ízlelgető kívülálló azt várná, hogy a katartikus végkifejlet drámai pillanatában az elkészült mű jelenjen meg. Bár a várakozás kielégül, ez tulajdonképpen egy csalás.

 

A fotós egy huszárvágással a kész mű bemutatása helyett elkezdett foglalkozni a földre terített nejlonon összekeveredő festékkel. Ez szerintem zseniális húzás volt! Nagyszerű ötlet, de meglehetősen vaskos fricska a festővel és művével, de a fotósorozatot nézővel szemben is…

 

Ekkor derül csak ki, hogy tényleg nem az elkészült mű a valóságos téma. Ekkor válik érthetővé, hogy a teremtés valóban párhuzamos és egyidejű történések összessége. Az alkotás nem csak a vásznon ment végbe hanem a tulajdonképpeni hulladékban, a szemétben, ami csak mellékterméke volt az alkotásnak.

 

A zsenialitását abban látom ennek a megfogalmazásnak, hogy a szervezett és legalább részben tudatos folyamat mellett, azzal párhuzamosan egy irányítás nélküli alakulás is történik a lecsorgó, cseppenő folyadékok keveredéséből.

 

Igazság szerint ami a vásznon ocsmány, abból a padlóra terített nejlonon gyönyörű keveredések jöttek létre. Azt kell mondjam mint festő, hogy a vászon tényleg feledhető lett, (ez ugyan túl finom jelző a látványhoz, sokkal inkább inkább tragikus volt) de a műanyag fólián itt ott igazán csodálatos, élő és valóban erőtől vibráló világ született meg.

 

Számomra a sorozatnak több irányban is adódik továbbgondolási útja. A befogadás mindenkinél egyéni gondolatok létrejöttét indítja el, amire már a fotósnak, mint alkotó, nincs ráhatása.

 

Nekem ez a sorozat arról szól, hogy miközben a mű készül, folyamatosan változnak a benne rejlő lehetőségek. Nagy tanulsága az is, hogy amit az alkotó nem vesz észre, abban a néző mit lát meg. Sőt azt is üzenik Balázs képei, hogy amit én végkifejletnek hihetek a saját képeimben, az talán másnak csak egy újabb utazás kezdetét jelenti. Az alkotás folyamatában mellékes képzetek talán nagyobb lehetőségekkel bírnak, mint az elkészült műalkotás.

 

Az már csak belemagyarázás lenne, de nekem mégis fontos lehetőség, hogy korunk társadalma milyen módon viszonyul a hulladékokhoz, mit tart szemétnek. Ebben a sorozatban a kidobásra szánt melléktermék válik végül alkotássá.

 

Balázs észrevette azt, hogy hasznosíthatja, sőt hogy adhat új, esztétikai minőséget a voltaképpeni mocsoknak. Végső soron, ha nem is tudatosan erre törekedett azt mutatja meg, hogy a körülöttünk lévő dolgok eredendő minősége azáltal változik, miként emeljük fel, vagy hagyjuk elveszni azokat.