Azok bizony vannak. Úgy érzem, szükséges beszélnem arról, milyen világkép kezd megformálódni bennem. Ennek a világképnek sok párhuzama van a mai hitekben megnyilvánult formáival, de néhány ponton ezeknél korábbi elvek is megjelennek a képzeletemben.

Azt régóta tudom már magamról, hogy foglalkoztat a keleti filozófia, a vallás és a világlátás. Azt is tudom, hogy a saját őstörténetünk sokkal régebbre nyúlik vissza, mint azt ma szokásos, vagy illendő hirdetni. Akadémikus körökben a monarchia óta dívik az a tézis, hogy a kalandozó magyarság üldöztetései nyomán került az addigra fejlett és európai értékekkel rendelkező, nyugati típusú államisággal is rendelkező Kárpát medencébe.

Itt aztán csellel és fortéllyal kizsákmányoltuk szerencsétlen Szvatoplukot, aki zsíros földjeiért egy marék füvet, nyerget meg mit tudom én még, hogy mit kapott cserébe. Ezt követően nekiláttunk a környező mélyen vallásos keresztén világ alapos feldúlásának, de ezt is kizárólag a fosztogatás kedvéért. Istentelen pogány létünkre nekimentünk még a Német Római császárságnak is... Aztán egy szép napon, amikor már nagyon megunták a magyar hordák rablásait a művelt urak, jól a seggünkre vertek Augsburgnál és Merseburgnál. A Krisztusi kegyelem gyakorlásaként pedig királlyá tették a pogány Gejza Vajk nevű fiát. Ő aztán nekilátott tűzzel vassal és nem mellesleg a világ egyik legősibb -1945-ig érvényben lévő -alkotmányával a rendtevésnek, amiért csakhamar szentté is avatták első István királyunkat.

Akik aztán az ősi múltra és nagyságra merészeltek emlékezni, azoknak kivágták a nyelvit, és ha ettől sem tértek józan belátásra, akkor nyársra húzva pirongatták a húsukat, vagy négyrét hasítva mutogatták a végvárakban a-mint ahogy az Koppány fejedelemmel is megesett. A megmaradóknak pedig a fejébe verték, hogy Attilla hun- Magyar nagykirály nem volt más, mint a megtestesült sátán, akit az Isten azért küldött a földre, hogy a hitükben tévelygő egyházfikat, és az erkölcsben gyengélkedő népeket megbüntesse. Azóta ismerjük a mondást: de sagittis hungarorum libera nos domine...

Bár a latin nyelvű mondat valójában sehol fel nem lelhető a korabeli dokumentumokban, ma Európában mégis arra emlékeznek, hogy a magyaroktól félni kell, mert ahol azok megjelennek, ott kő kövön nem marad. Azt az apróságot észre se vegyük, hogy a mondás valójában néhány évszázaddal korábbról ered, és eredetileg Atilla -Isten ostora hadseregét örökíti meg. Arról az Atilláról beszél, akinek törökös hangzású beszéde olyan furcsa volt a nyugati fülnek, akinek a neve is törökösen hangzik: ata illa -a főnök (király) fia, vagy ami még valószínűbb: atyácska -apácska (szeretetreméltó és tisztelendő apa) aki egyébként a hun származású magyarok Nagykirálya -minden magyarok ura és parancsolója volt. Ezt a titulust aztán az Árpád-házi szent királyaink is tovább örökítették, hiszen uralkodói jogaikat erre a származásra vezették vissza.

Elidőztünk kicsit a történelem útvesztőiben, hogy lássuk amit látni kell. A fenti történet több sebből is vérzik. Szem nem marad szárazon, ha mindarra a pusztításra emlékszem, amit mi véghezvittünk rövid itt tartózkodásunk kezdetén. Hát ennyit a hivatalos történelemírásról, melyről tudjuk, a győztesek hagyták reánk örökül.

Itt az ideje, hogy végre arról beszéljek, ahogy én látom a világot. Mint mondtam, régóta foglalkoztat a kérdés, hogy mi végre az ember, mi végre a magyar és nem utolsó sorban mi végre vagyok én itt e planétán?

Számomra nem kérdés, hogy a történelmünk gyökere olyan időkbe vezeti a tudatunkat, ami az emberré válás kezdeteiről árulkodik. Azokba az időkbe jutunk regéink és mondáink, vagy az eltitkolt történelmünk vezette út bejárásával, amikor kialakult az egyetemes emberi erkölcs. Amikor elvált az ocsútól a búza. Ezek talán túlzóan nagy szavaknak tűnnek, de eredetünk egyidős az ember eredetével, ahogy nyelvünk egyidős a beszéd képességével.

Sok olyan kifejezést fogok használni, amit nem én találtam ki, amit átvettem másoktól, ezekre nem mindig fogok külön kitérni. Ezért előre is elnézést kérek mindazoktól, akik az adott gondolatot előttem használták.

Azt látom, mert sokan azt mutatták meg nekem, hogy a dolgok néha sokkal egyszerűbben függenek össze, mint azt gondolnánk, máskor az egyszerű, jelentőséget nem mutató dolgok hordoznak a láthatónál mélyebb konstellációt. Az biztos, hogy államiságunk nem István királyunkkal kezdődött, hiszen ő a semmiből nem teremthetett egy a Kárpát medence egészére kiterjedő államot, ha annak nem lett volna valamiféle alapja.

A törzsszövetségben élő magyarok Álmost pajzsra emelve királlyá választották, majd elindultak az új hazába. Ha előbbre nem is tekintünk e pillanatban, akkor is azt mondhatjuk, hogy a törzsszövetségi vérszerződés a király megválasztása a törvényes alapja István alkotmányának. Államiságunk már ezzel az apró, de nem jelentéktelen momentummal is mintegy kétszáz évvel kitoltuk.

Ugyanakkor arról ne felejtkezzünk el, hogy eredetmondáink és regéink arról beszélnek, hogy a hétmagyarok szerződése csak az utolsó állomások egyike volt. Atilla hun- Magyar nagykirály 400as évek közepén korának legnagyobb birodalmát uralta, tehát államisággal már neki is rendelkeznie kellett. Itt jönnek az akadémikus történetírók, és azt állítják: A nép téved, a Regősök csak hajdani nagyságra hivatkozva keresnek önigazolást egy letűnt világ hatalmasságán keresztül. Mit nekik néphagyomány, díszítőművészet, népművészet, népi emlékezet? Most önkényesen fogadjuk el, hogy amire a nép emlékszik, az akár igaz is lehetett. Ha másért nem, hát a közös nyelv és a közös műveltség-művészet okán.

Az a mi Etele, vagy Atilla nagykirályunk, minden magyarok ura és parancsolója, az emberiség jótevő atyja,  meg bizony a szkítáktól eredeztette magát és népe származását. Ha magunknak megengedtük, hogy a néplélek emlékezetébe vésettet (rótt-rovott múlt) igaznak fogadjuk el, akkor engedtessék meg ugyanez az atyácskának is. (Érdekes, de a kijevi russzban megalakult későbbi Oroszországban is átvették ezt a kifejezést és a cáratyuskát minden oroszok urának titulálták. Ha netán nekik ez a szófordulat megfelelt, nekünk is megfelelhet. Még azt sem kényszeríteném rájuk, hogy ezt a hagyományt tőlünk kellett volna átvenniük. Hagyjuk meg nekik a jogot ahhoz, hogy mondjuk a magas titulust a jakutoktól eredeztessék. Akik a mai napig szakáknak mondják magukat, akiket pedig a tudós urak is a szkíta rokonsághoz kötnek... Ám legyen!)

Hát mit ad az Ös-Ten, ezek a szkíták meg magukat a többi íjfeszítő néptől, azaz huntól a fehér jelzővel különböztették meg. Mert ők, a fehér, másként európai hunok tudták, hogy léteznek ázsiai testvéreik, másként a fekete hunok. Velük a kapcsolattartás folyamatos volt, a kulturális eredményeik és művészetük élő kapcsolatban állt. A Szkíták nem mellesleg pedig a két-folyó völgyéből eredeztették magukat, ahol napjainkban is elfogadott tézis szerint a nyugati (és úgy amblokk is) civilizáció megszületett. Innen ered az első ismert törvénykönyv, ahogy az írás is.

Arról a modern történetírás már nem emlékezik meg, de a hitvilágban világosak az utalások, hogy ide a nagy katasztrófák idején gyűltek össze a rokon népek. Ezek a nagy katasztrófák a minden nyugati civilizációban megjelenő vízözönről, földrengésekről beszélnek, amik a nagy hideg végén jelentkeztek. Ne menjünk ennyire vissza az időben, mert még megfekszi érzékeny gyomrunkat a sok új és nem is annyira új, csak más színben ábrázolt paleolit és neolit társadalom. Az azért világos hogy a mai értelemben vett mezőgazdaság is innen, a két-folyó völgyéből kezdett el terjeszkedni.

Most tegyünk egy apró kitérőt délebbre, az Indusföldre. Arrafelé, ahogy Perzsiában is, parszi-szkíták telepedtek le, és alapították meg a mai Pakisztántól egészen a szubkontinens déli csücskéig az indiai kultúrát. Elzártan a hegyekben pedig egy hatalmas szellemiséggel rendelkező birodalmat alapítottak, amit ma Tibet néven ismerünk.

Szabad legyen itt egyetlen gondolat erejéig elidőzni. Éppen a mi honfoglalásunk idején (X. század) a Tibeti birodalom akkora volt, hogy fennhatósága kiterjedt a mai mongólia egész területére és kína nagy része is ide tartozott. Ebben az időben már ismertek voltak a Buddhista tanítások és éppen itt, Tibetben szökött szárba gyenge csírából az új világnézet. Buddha-Buda egyébként ősi hum-magyar név!

Ujgur testvéreink a Kína nyugati részén lévő Urumcsi környékén telepedtek meg, ami egy érdekes állomás, mert hasonlóan komplex területről beszélünk ott, mint itt minálunk a Kárpát medencében. Ott Tarim medencének hívják. Innen kerültek elő azok a múmiák, amikkel a kínaiak a mai napig nem tudnak mit kezdeni, mert besötétítik saját nagyságukról szóló üdezöld (párdon: vörös) elképzeléseiket.

Eszerint a selymet, a szövést és sok minden mást nem is ők találtak fel, csak átvettek a már ott élő törökkel rokon, altáji népektől. Ne legyünk rosszindulatúak és ne feltételezzük, hogy ellopták a tudásukat. Az viszont tény, hogy a Taklamakán sivatag múmiái néhány ezer évvel megelőzve a mai kínaiakat, már rendelkeztek a kínainak hitt tudással. Termetük, testalkatuk és arcvonásaik a kaukázusi népekére emlékeztet, így származásuk bár nem ismert (? dehogynem!), az kizárható, hogy kínaiak lettek volna. Számomra a skótkockás szövet a legmegkapóbb leletek egyike.

No de maradjunk a mi hun szittya, íjfeszítő őseinknél. Ők a bibliai időkből eredeztetik magukat. Pontosabban Nimród, másként Ménrót királytól, annak is két fiától: Hunor és Magyar. Míly meglepő, saját, elismerten is magyar ős-eredet mondáink épp erről a két egytestvérről számolnak be. Találtak egy biztosan szkíta eredetű aranylemezt, amin két egymásnak vetett hátu férfi áll. Mindkettejük kezében megfeszített, de nagyon apró méretű íj látható. Ilyen apró fegyverekkel bizonyosan sem vadászni, sem harcolni nem lehetett. Akkor mire valók lehetnek az aprócska fegyverek?

A jelenet minden bizonnyal rituális harcot ábrázol. Egyiknek a fegyvere a föld felé néz, míg a másik nyila az ég felé emelkedik. Ez a páros harc azt mutatja be, hogyan védelmezi egymást a két egytestvér. Ma erőink nagyrészt a saját hátunk védelmezésén vész kárba, mert ott nincs senki, onnan hiányzik a testvér...

Az emberi természetet sokszor kettősséggel ábrázolják a kultúrák. gyakran e kettősség a jó-rossz ellentétét ábrázolja, ahogy a kínai Yin-Jang tanítás is. De ezt az ellentét kettősséget mutatja be a Biblia is Káin és Ábel történetében. Öreg Ős-ten nem fogadta el Káin áldozatát, aki féltékenységében megölte fivérét. Napjaink kufárvilágában ezt a mentalitást láthatjuk. Vedd észre a jobbat és tüntesd el, így te lehetsz a legkiválóbb. Ez az eszmerendszer a jó rossz kettősségében az eredendő jót elpusztítja, hogy a rosszban esetleg ott lakozó jót felszabadítsa. Ez a "jóság" ugyanakkor hanis és veszélyes.

Ezzel szemben a szkíta kettősség arról szól, hogy a jó megvédi a rosszabbikat, aki ezáltal a maga erejéből is jobbá válik. De ez az oltalmazót is egyre feljebb emeli, így érik el végül a beavatott tudást mindketten. Így az önzetlenség emeli egyre feljebb a kétegytestvért, ahogy az így cselekedő testvérnépeket is. Hát ezért van az, hogy míg a Magyar kultúra oly nagy elnyomásban is képes fennmaradni, addig a Káini civilizációk végül eltűnnek a történelem színpadáról. Ugyanakkor azt nem szabad elfelejteni, hogy ezt az ősi tudást óvni kötelességünk.

Múltunkra emlékezve az ősi erkölcsre emlékszünk. Arra a kötelességünkre emlékszünk, hogy tudásunkat meg kell osztanunk azokkal, akik azt kérik, akkor is, ha azért cserébe semmit sem kapunk. Az ősi tudás nem áruba bocsátható kereskedelmi cikk, még ha ma ezt nem is így látjuk. A tudás a túlélésünk záloga. Nem a magyarság, de az egész emberiség túléléséé!

Bár ez a gondolkodás kissé hosszúra sikeredett, még egy témakört biztosan meg kell néznünk. Ez pedig a hit és vallás. Az ősi íjfeszítő népek hite a modern régészet tükrében annyira összetett, hogy az nem tud egy kerek egésszé összeállni. Szerteágazó nyomai tájanként és koronként változnak, ha csak a felszínt kapirgáljuk. Azonban, ha a mélyére nézünk, észre kell venni egy újabb érdekes kettősséget.

Az íjfeszítők beavatott papjai mindig is egyistenhívők voltak! A különösnek tűnő megállapítás viszont felveti a helyenként feltűnő, istenségek problémáját. A feloldás egyszerűbb, mint sokan azt feltételezni merészelnék. Az íjfeszítőkre azt is mondják, hogy nem leigázók voltak, hanem beolvadók. A meghódított területeken tisztelt istenségeket elfogadták, majd később a letelepedett nép körében el is terjedhettek. Ezzel szemben a beavatott papok mindvégig egyistenhívők voltak. Az Isten bármiben megjelenhet, így bármilyen közegen keresztül is tiszteli a nép, bárhány arcot megjelenési formát is ad neki (Istennek) akkor is az Egy ŐS-TEN-t tiszteli. Ez a hallatlan tolerancia tette képessé az ősi műveltséget arra, hogy évezredeket átvészelve a mai napig megmaradhasson.

Innentől kezdve a saját gondolataimat mondom el arról, ahogy én képzelem az élet utáni létet. Legalább is fő elemeiben. Hiszek a lélek halhatatlanságában. Hiszek a genetikailag kódolt tudásban. Hiszek abban, hogy a magyarságnak küldetése van. Hiszem, hogy amikor befejezzük földi pályafutásunkat, akkor csak egy állomást fejeztünk be. Ameddig a dolgunkat itt a Földön el nem végeztük, addig visszajövünk. Ha dolgunkat befejeztük, akkor egy magasabb világban kezdjük el a munkánkat. Ott hasonlóképp el kell végezzük a küldetésünket. Ha mind a hét világot megjártuk, és mindben bevégeztük a feladatunkat, akkor újra egyesülünk az Istennel, mert minden teremtett lény egy része az Istennek.

Hiszek benne, hogy a földi létünk egy szükséges pálya, ahol az akadályokat legyőzve válunk mind nemesebbekké, érdemesebbekké a továbblépésre. Így fejlődik a tudatunk a hét világon keresztül, míg meg nem értjük –azaz egyé nem válunk a teremtő erővel. Minél nehezebb utat választunk, annál nagyobb eredményt érhetünk el saját fejlődésünkben.

Hiszek abban is, hogy az utunkat magunk választjuk meg, mielőtt testet öltenénk, de az előző tudásunkat elveszítjük az élet idejére, hogy az újabbakat megszerezhessük. Már meglévő képességeink egy része olykor velünk marad, hogy a munkánkban segítsen.

Elutasítom a gyűlöletet, a kapzsiságot, a hazugságot, mert hiszek abban, hogy minden lélek eredendően jó, még ha a földi lét alatti döntéseink ezt sokszor nem is mutatják. Hiszek abban, hogy az erkölcs örök, az igazság egy, az út nehéz, a tanulás kemény, a tudás élet, a jövő bennünk van, a múlt mi magunk vagyunk. Múltunk nélkül nem létezhetünk, ahogy alap nélkül sem épülhet kőház. És hiszek a szeretet hatalmában.

A következő sorok láttán majd talán azt mondod Kevdes Olvasó, hogy az eddigi zagyvaság épp oda lukadt ki, ahová való. A fikciók és fantazmagóriák sci-fi világába. Ugyanis azt is hajlamos vagyok hihetőnek elfogadni, hogy a földi eredetű testünk a csillagokból származó tudással vegyítve vált azzá, amik vagyunk: Gondolkodó Emberré!

Däniken ködös nyomdokaiba lépve számtalan helyen csillagtudást vélek látni ott, ahol mai ismereteinkkel mítoszokról mesélnek tudósaink. Akár a Biblia lapjaiban keresgélünk, akár bennszülött törzsek hagyományait vizsgáljuk (Dogon mitológia), vagy a hindu szutrákat lapozgatjuk, számtalan utalást kapunk az égből érkező emberekre. Ezek az emberek hol csak megfigyeltek minket, hol segítettek bennünket, máskor pedig nekünk adták tudásuk egy részét. Talán a Thóremekről és Kaltesről, meg a világok boltozatáról szóló mesék tényleg csak mesék… Talán a világfák, amin felmászva a másik világba érünk, valójában féreglyukak a téridő szövedéken át másik planétákra? Talán csak egy jól kifundált hamis mese az Erdőelvén leszállt űrhajó története, ahol egy lezárt dobozban „szinzu” betűkkel magyar nyelven, aranylemezekre rótt írás figyelmeztet egy talán közelgő veszélyre?

HÁROM NAP : SZÜLETTÉL
: KÉT NAP : ÉLTÉL :
: EGY NAP : ELVESZNÉL :
DE KÉT NAP : LÉTEZNÉL
TENAPOD : VIECESÉNEK
: ÜZENJÜK :
KÉTNAP : VIECESEI
: MIVAGYUNK :

Talán az is csak mese, hogy mi emberek is aranylemezt küldtünk a világűrbe a Voyager űrszondával, amin ábrázoltuk a naprendszerben a helyünket, és magát az emberi fajt is.

Aki eddig eljutott velem a gondolkodásban, annak talán most van itt az elég már érzés. A keveseknek akik végigkövetnek, talán megéri a témára áldozni azt a néhány percet, amit a záró gondolataim még elvesznek az olvasó idejéből.

Az ősi hitvilág és a ránk maradt emlékek azt mondatják, hogy eredetünk még a két-folyó völgyét is meghaladják. Hajlamos vagyok elhinni, hogy műveltségünk, az emberi civilizáció egyik szülő-otthona épp a Kárpát medence, ahonnan a nagyjég idején elmentünk és a nagyvíz után visszajöttünk. És elhiszem azt is, hogy a Kárpát medencétől a Tárim medencéig terjedő területen felbukkanó rokonnépeinkkel egy a gyökerünk, a múltunk,a kultúránk, a hitünk és a küldetésünk.

Ezek fényében nem tartom elképzelhetetlennek azt sem, hogy a rokon török nyelvű népekkel újra fel kell vennünk a kapcsolatot, fel kell frissítenünk a tudásunkat, meg kell osszuk a tapasztalatainkat és fel kell frissíteni a vérünket, ahogy azt évezredek vándorlásai során mindvégig tettük. A találkozásaink alkalmával ki kell próbálnunk egymást, a szövetségeinket újra kell kötni, a bizalmat újra helyre kell állítani, hogy a világ rendje is helyreálljon. Ezt a törekvést –a magunk hasznát, népeink felemelkedését nem mások kárára kell és lehet elérnünk, ahogy azt ma oly sok más népnél láthatjuk. Kultúránkat nem a bármi áron győzni akarás, a másik fél legyőzése jellemezte a múltban sem, ahogy a jövőben sem az fogja.