Azt mondják, hogy amit negyven éves korodra elérsz, többnyire az a legtöbb amit elérhetsz. Tisztelet a kivételeknek, akik e "törvényszerűség"re rácáfolnának saját életükkel.

Az én kedvenc vadrózsámtól kaptam egy cikket, aminek a végén felbukkan egy kezdeményezés:

Nemzeti Tehetségsegítő Tanács -jelentkezz, ha még nem múltál el 35.

Bizony két éve középkorúnak számítok -ezzel mintegy hivatalosan is megpecsételve a fiatalságot. (Amit eddig nem értem el, azt már nem is fogom? Így mondják.)

Elvesztegetett évek, elvesztegetett tehetség, elveszett lehetőségek? Talán nem voltak, talán nem tettem értük eleget, talán észre sem vettem őket? Tegnap még lobogó lelkesedéssel terveztem az újabb képeket... és pusztán azért, mert már nem várnak tőlem semmit, ezt a lelkesedést nem akarom és nem tudom lohasztani.

Tehetséges vagyok? Mire is tarthatnám magam annak? Néha úgy érzem, hogy minden tehetségem olyan területen nyilvánul meg, amire ma nincs szükség. Rám nincs szükség. A képeimre nincs szükség, arra a látásmódra, amivel a világot szemlélem, felfogom és megértem. Így érzem.

Persze tudom, hogy ma van minderre a legnagyobb szükség, mert mindez hiányzik a mai életből. Hiányoznak az értékek, helyüket új, pénz alapú társadalomszervező erők/mechanizmusok foglalták el. Hiányoznak az alap értékek a társadalomból. Ott, ahol pénzben és tőkében mérnek, nincs helye a szépségnek és az emberi értékeknek. Ma hiányzik az emberi értékek becse. Tudom. Én tudom, és talán mások is érzik, de ettől ma az ami vagyok, aki vagyok, nem kap elismerést, tiszteletet. Hogy kövület vagyok, vagy épp előhirnök, mindegy is, ma nem korszerű. Nem időszerű.

Ma nem tűnik úgy, hogy a haladás irányában lennék. Úgy érzem, hogy körbevesz valami rugalmas, de ellenálló burok, amiről lepattan a ez a fajta "fejlődés" még akkor is, ha épp az útjába állok. Hiábavalónak érzem ezt a harcot még akkor is, ha tudom: Ez az út nem vezet sehová.

Szomorúnak kellene lennem, mert nem vagyok részese a vérkeringésnek, ugyanakkor épp ez ad lehetőséget arra, hogy romlatlanul és érdekektől meg nem vezetve mondjak kritikát a jelenről és alkossam meg egy új, talán jobb világ látomását a vásznaimon.

Gyakran, amikor keserű gondolatok szállnak meg, végiggondolva mégis arra a következtetésre jutok, hogy a helyzetem nem átok, sokkal inkább áldás. Kívülállóként nagyobb és tisztább rálátásom van mindarra, ami másokat elsodor. Nehéz áldás ez, de a terhe erősebbé és nemesebbé tesz. Aztán, hogy másnak ez' értékek mit jelentenek, nem tudom... talán jobb is így...