Éjjel csörgött a telefonom, felébredtem rá. Nem ismerem a számot, de felveszem, mert félálomban vagyok még. Rekedt, álmos hangon szólok bele, a túloldalon valaki elkezd csicseregni. Egy fiatal lány, nem ismerős a hangja. Úgy beszél, mint ha ezer éve ismernénk egymást. Csak nem értem amit mond. A szavak nem álnak össze értelmezhető mondatokká, valószínű, hogy alszom még. 

Mondja, csak mondja, én meg azon tűnődöm, hogy ki lehet. Végül nem túl barátságosan félbe zakítottam, és közöltem, hogy sajnos nem tudom ki ő, de most bele se kezdjen a magyarázatba, mert késő, vagy inkább korán van még ehhez, én a csengésre ébredtem, valószínűleg még mindíg inkább alszom, ha valamit akar, akkor beszéljünk máskor. Letettem és visszaaludtam. 

Motoszkált még a fejemben, hogy reggel majd még egyszer megnézem a híváslistában, hogy tényleg csak számot írt-e ki, és esetleg ismerős-e a szám. Nem a hívás miatt, de egész éjjel forgolódtam. Három óra körül arra ébredtem, hogy vérzik az orrom, betömtem zsebkendőből gyúrt tamponnal. Aztán próbálotam még aludni. Négykor megint felébredtem, ellenőriztem, hogy vérzik-e még az orrom, és eltávolítottam belőle a dugaszt. 

Szivecském reggel úgy ment el, hogy még csak lészre sem vettem, mikor kelt fel. Fél nyolc felé, mint akit agyonvertek, úgy ébredtem. Fáj a fejem, leverct vagyok, a tegnapi megázós nap nem tett jót a közérzetemnek és ma reggel is vizesek az utak. Ma is be kell mennem a városba, vagy is a város másik felére. 

Kikeltem az ágyból, és az jutott eszembe, hogy az éjszaka mi volt álom, és mi vaklóság? A véres zsebkendőt megtaláltam, akkor az valóságos volt. Nézem a telefonom, nincs nyoma hívásnak, akkor az csak álom. Így legalább nem kell azt is kitalálni, hogy ki hívhatott hajnali fél kettőkor...

Furcsa, hogy néha milyen nehéz elkülöníteni a képzeletünk termékeit a valóságtól. Már ha egyáltalán lehet, mert az egész világot úgy éljük meg, éber állapotban is, hogy a hiányzó számtalan információt az agyunk egészíti ki. Végül is az élet is csak egy éber álom.